Szumma...

Nos mostanában azt figyeltem meg, hogy naponta elég sokan meglesik a blogot. Sajnálom, de frisset nem hoztam :(
Teljesen zűrzavar az életem... Két hónapja nálunk élősködik legidősebb bátyám, és minden nap füvezik, hogy miből én sem tudom, csak azt, hogy naponta ezt kell szagolnom... Na erről ennyit, több szót nem érdemel, csak teljesen kikészít...
Egy hónapja várom, hogy elkezdjek dolgozni, elvileg már fel vagyok véve, azóta egy csomószor beszéltem a főnökkel, de azóta se tudom mikor fogok kezdeni :(
Pedig már nagyon szeretném, főleg, hogy leteljen a próbaidő, és fel legyek véve teljesen és elköltözhessek innen, mert itt megint csak idegi roncs leszek...
Pluszba most vannak a vizsgák is, a gyakorlati részen már túl vagyok, lesz még két nap szóbelim, és egy nap írásbelim, de akkor nyolcat megírok, és délután 4ig tuti bent leszek.
Egy csomószor babázok is, unokahúgom már 4 hónapos és nagyon kis ügyes, nagyon szeretem! :)
Nap végére így teljesen lefáradok, vagy csak kedvem sincs élni, mert nem látok semmi esélyt a változásra, így a történetekre sem nagyon tudok ráhangolódni. De megpróbálkozom majd, mert tudom, hogy ezt is folytatnom kéne! :) Nem hagyhatom abba miattatok, és saját magam miatt sem. 

Most, hogy beléptem blogra teljesen meglepődtem, hogy megváltozott a blogger. Újra fel kell majd fedeznem :D

Remélem legközelebb újra jelentkezek, új részekkel! :)

Kitartás mindenkinek, meg minden jót! :)

19. fejezet

Tamtararaaaam *dobpergés* sorry, már agyamra ment a szakdoga. De legalább most már a 2014-es magyar rendezésű U19-es Eb-t is beleírhatom, mely reméljük fellendíti idegenforgalmunkat...sálálá csapjatok le...

Nos a fejezetről... a saját szavaimat inkább nem mondom rá. Két embertől kaptam rá, hideget és meleget is. (Leellenőriztettem, hogy nehogy valami szörnyűséget rakjak fel több hónap után) És lehet lesz olyan, akinek nem árt majd felfrissíteni a memóriáját, sajnos nem vagyok sorozat, hogy összefoglalót tartsak az előző részekben történtekből...
De hogy őszinte legyek valahogy nem hat meg a kritika, ha egy hétig ülök is rajta jobb nem lesz, maximum rosszabb, ezt az elvet vallom. Talán amiatt furcsállom a részt, mert tele van párbeszédekkel. Mindegy is nem én vagyok a fő ítélet hozó :)

Van egy rész, ami abszurdum, de próbáljátok meg komolyan venni! ;)

~ Vic ~

- De előbb együnk, reggel óta nem ettünk semmit – nyafog Eszti.

- Ígérem fizetem a kajádat, de előbb szerezzük be a telefont és utána segíts egy kicsit! – próbálom még türelemre inteni.

- Na jó, de miben? – adja meg magát.

- Majd meg tudod! – mosolyodom el gonoszan és sejtelmesen.

Miután sikeresen beszereztük az új telefonom, Eszti már húzott is a kajáldák felé. Amit természetesen kétszer körbe jártunk, mert nem bírta eldönteni, hogy mit egyen. Végül a gyrosnál maradtunk görög salátával. Kaja után összeszereltem a telefont, és beüzemeltem.

- És milyen csínyben kell a cinkos társadnak lennem? – érdeklődik még félig teli szájjal.

- Majd otthon csináljuk meg, mert itt túl nagy a hangzavar. Kicsit gyanús lenne itt.

- Ha nem ismernélek most mást hinnék rólad... – röhögi el magát.

- Befejezted? – célzok a piszkálódására és egyben arra is, hogy végzett-e a kajájával. – Mert akkor mehetnénk shoppingolni. – én már szedem is össze a cuccomat, hogy belevethessük magunkat a csodás ruhák közé.

- Benne vagyok. És akarsz is valamit venni vagy csak céltalanul?

- Ami megtetszik és van még rá pénzem. Most még olyan napom van, hogy nem érdekel semmi, és az se, hogy mi mennyibe kerül, illetve hogy marad-e pénzem.

Sorra járjuk a boltokat, míg végre találunk egy olyat, ahol olyan darabok vannak, ami a mi ízlésünknek is megfelel. Találtam egy fekete ruhát csipke aljjal, két felsőt és egy farmert. Elmentünk próbálni, és Eszti lelkemre kötötte, hogy a ruhát most látni akarja rajtam, így miután felvettem kimentem. Megvártam míg Eszti is előbújik, így már ketten néztük egymást a kinti tükörben.

- Te az ott tényleg minket fotózgat? – kérdez rá Eszti.

- Azt hiszem igen... tudják, hogy rontsák el az ember napját. Még, hogy a shoppingolás felvidít. Inkább menjünk haza.

- De ugye a ruhát azért megveszed? Nagyon jól áll! – próbálja meg elterelni a figyelmemet.

- Megveszem őket, hát ha később felvidítanak az új cuccok. De a paparazzikból elegem van. Nem vagyok kiállítási tárgy, hogy fotózgassanak, és legfőképpen nem vagyok nagy szám, csak egy átlagos csaj... – valahogy ez az egész rosszul érintett és ez kikívánkozott belőlem.

- Igen, aki egy focistával jár...

- Kösz, ne kezd te is! – inkább visszamegyek a próbafülkébe, és megnézem a többit is, hogy legalább méretben jók-e. Megyünk fizetni, de még mindig csak fotóznak... belegondolva biztos nem magyarok, mert azok nem szoktak így rátapadni az emberre tök átlagos képekért... előbb kutatják fel a barátok közt sztárjainak a múltját meg ilyenek...

- Na lenyugodtál már? – kérdi Eszti miután már vagy 5 perce állunk sorban.

- Igen, bocsi. Csak még a mai napig fura nekem ez az egész helyzet, hisz régen ilyenre nem volt példa míg másik focistával voltam... maximum csak akkor mikor együtt voltunk. Senki nem volt kíváncsi rám, senki nem akarta megismerni a minden napjaim történéseit... Mondjuk ő egy senki Fernandohoz képest... De most úgy látszik ez minden napos lesz, hogy immáron Fernando a párom... De lehet csak az zavar, hogy mondhatni téged is belekevernek... – vagy csak engem zavar még...

- Miért? Sztár leszek! Újságokba beraknak, felraknak az internetre, ami nem olyan, minthogy fent vagyok facebookon!

- De hülye vagy – csal végül mosolyt az arcomra.

Végre sorra kerülünk és elindulhatunk haza, ahol nem figyelik minden lépésedet kíváncsi szemek.

- Na és akkor ezek után mit csinálunk, ha már a programunkat tönkre tették? – kérdi Eszti már a kocsiban ülve.

- Nem tudom, pizzát rendelünk, filmet nézünk! Teljesen átlagos dolgot...

- Ami teljesen tökéletes! – zárjuk le ennyivel ezt a kellemetlen dolgot.

~ Fernando ~

Egy ismeretlen számról hívnak, nem szoktam ezeket felvenni, de Vic azt mondta új száma lesz, szóval lehet ő az.

- Halló?!

- Jó napot! Fernando Torressel beszélek? – hallok meg egy teljesen ismeretlen női hangot.

- Igen, és én kivel beszélek? – kérdezek vissza.

- Nell Perez vagyok a Barcelona Futball Klubtól, és Ön felől szeretnénk érdeklődni. Kíváncsiak lennénk, hogy hajlandó lenne-e a Barcelonához igazolni a jövő nyáron? Tudtunkkal akkor fog lejárni a szerződése.

- Nem tudom, nem gondolkoztam még csapat váltáson, főleg nem a Barcelonán. És miért nem az ügynökömet keresték meg?

- Jobban szerettem volna Önnel beszélni! Rendkívül jó ajánlataink vannak az ön számára, ha érdekli hívjon nyugodtan vissza, és megbeszélünk egy személyes találkozót.

- Rendben, majd gondolkozom rajta.

- Viszont hallásra.

Na ez meg mi volt?! Értetlenül dőlök el az ágyon és felhívom Vicet, ha már ő nem volt képes felhívni.

- Szia!

- Szia! – hallom a hangján, hogy vidám, ahogy visszaköszön.

- Már napok óta nem beszéltünk... – adom be a szomorú sztorit.

- Csak tegnap óta! – képzelem, hogy még jobban mosolyog.

- Jó, próbálkozni lehet! Képzeld, felhívtak a Barcelonától. – nem vált be a tervem, hogy távöleléseket küldjön, még gyakorolnom kell akkor...

- Igen, és mit akartak? – vált érdeklődőre hangja.

- Azt akarják szerződjek hozzájuk, de ez abszurd... Sosem szerződnék hozzájuk.

- Ezt sosem tudhatod. De biztos a szíved mélyén örökké Atleticos maradsz! – mintha a szívemből szólt volna.

- Így van. – csak helyeselni tudok. Nem tudom még mit hoz a jövő, de számomra csak egyetlen spanyol csapat lesz, amiben elképzelem magam és az az Atletico.

- Akkor? Mi a probléma? Mondd meg nekik!

- Jó, majd mindjárt visszahívom. – mondom kelletlenül, mint ha valami kényelmetlen feladatot kellene elvégeznem.

- Nem majd, most! Mi még később beszélhetünk.

- Oké főnök. Hiányzol...

- Te is nekem, na puszi.

És csak simán kinyom. Mi van ma? Minden a feje tetejére fordult vagy mi? Visszahívom inkább az előző számot...

- Jó napot, az előbb beszéltünk, Fernando Torres vagyok. – kezdek bele mikor meghallottam, hogy felvették.

- Igen, tudom, hogy te vagy az! – hallom meg Vic hangját, ahogy vidáman mondja. Na most vagy Vicet hívtam vissza, vagy ez a szám is az övé... kétszer megnézem a telefonomat, hogy nem képzelődöm, és nem...

- Teeee! Csak szórakoztál velem? És akkor kivel beszéltem? – esik le a tantusz.

- Hola! Eszti vagyok. Örültem, hogy beszélhettünk!

- Helló! – köszönök vissza neki. Még mindig nem tudok túl lépni rajta, hogy átvertek. – Ezért nagyon kapni fogsz! Csak kerülj a kezeim közé!

- Úgy sem fogsz bántani! Túlságosan szeretsz te ahhoz!

- Szemtelen vagy! – mosolyodom el most már én is.

- Te hozod ki ezt belőlem! Inkább mentsd el a számom, és majd később megbeszéljük!

- Jó, de ha megint kimersz nyomni!

- Én, olyat sohasem tennék... Sziaaa!

Csak kinyomott ez a bolond. Mennyivel jobb lenne, ha tudnám azért nyom ki, mert már jön felfele és elő kell keresnie a saját lakáskulcsát a közös lakásunkhoz... szép álmok.

Mosolyogva kelek fel az ágyból, az ökörségükön meg csak a fejemet csóválom. Komolyan átérzem, hogy miért aggatták rám a Kölyök becenevet, de mióta Vicet ismerem, ő túl tesz rajtam. Lassan ideje lesz újra felhúznom a kesztyűt mielőtt “trónfosztást” követ el.

Na indulnom kell Sergiohoz, mert pókerestét tartunk, ha már magányos férfiak vagyunk...

Már nagyban kártyázunk mikor Sergio benyögi, hogy:

- Azért hiányzik az asszonykád.

- Ezért a beszólásért most kapnál a fejedre tőle. De nekem is hiányzik. És meg kell bosszulnom a csínytevését. – fortyogok a nem létező bajszom alatt.

- Mit csinált?

- Gondolom ő találta ki, hogy a barátnője hívjon fel a Barcelona nevében, hogy le akarnak szerződtetni.

- És bedőltél nekik? – kérdi Xavi.

- Nem igazán, de azért furcsa volt. Hogy miért pont most kerestek meg.

- Szóval bedőltél nekik. – röhögnek ki a többiek.

- Kicsit. De tényleg furcsálltam. Így nem ért nagy meglepetésként, hogy becsapás volt.

- De, hogy ezt hogy tudod bevenni. Előbb zaklatnánk mi, hogy érdeklődnek felőled a Barcából. – röhög még mindig Xavi.

- Jól van, ejthetnénk a témát? – próbálom meg elterelni a figyelmüket. – Inkább mondd csak Xabi, hogy állsz a barátnőddel?

- Azok után, hogy ma dobott? Így sehogy sem állok, se vele, se senkivel. – mondja letörten és inkább a pohár feneke aljára néz.

- Pedig én kaptam egy fülest Victől.

- Komolyan már jobban kiismert minket, mint mi magunkat. – csóválja a fejét Sergio.

- Mit mondott? – érdeklődik mindenki.

- Inkább kit... – húzom az agyukat. Vajon egy csajos pizsi partin is ez folyik?

- Na mondd már! – csattannak fel, mintha ő róluk lenne szó.

- Pri-ma-don... – direkt nem mondom ki egyszerűen Donna nevét, ebből Xabi úgy is rájön, ha tudja kire gondolok. Bár Sergio közbe szól...

- Mi van, te Madonnával kavarsz? Nem vagy te még fiatal hozzá? Ő hatvan, nem? – Sergio te agyalágyult... ez most fájt.

- Sergio, de hülye vagy istenem. – röhögi ki mindenki. – Közöm sincs Madonnához.

- Akkor kiről van szó? Fernando te meg a fenéért beszélsz rébuszokban, vagy szótagokban, vagy mikben.

- Ilyenkor gondolkozom el ki a legszőkébb a csapatban... – Iker már megint lemondott rólunk, olyan mintha ő lenne az óvóbácsink.

- Hát Iker ilyenkor én is elgondolkozom, hogy azonnal megyek a fodrászomhoz visszafestetni a hajam barnára. – mondom neki.

- Ezzel csak az a baj, hogy neki belülről fakad. – csóválja a fejét, ő aztán tudhatja, hiszen rengeteg időt töltenek együtt Sergioval.

- Most megint engem bántotok a semmiért. Utállak titeket. – vágja be a durcit Sergio barátunk és kivonul a nappaliból, mint egy rossz buzi. Nem hülye ez a gyerek csak tetteti, mi meg képesek vagyunk ezt elfelejteni. Legtöbbször ő veszi észre legelőször a lényeget és hozza tudtunkra. Bár tény és való, hogy néha igazán kitűnőn sikerül neki alakítani, mint most is. Most akkor tényleg hülye? Vagy csak minket akar szórakoztatni? Pár üveg sörrel a kezében tér vissza mosollyal az arcán, így tudjuk nem tartósan sértődött be, ergo se nem szőke, se nem sötét.

- Nyertem. – dől hátra nyújtózkodva Iker, miután begyűjtötte a pénzünket.

- Ez nem ér. – háborodunk fel.

- Miért? Inkább figyelnétek, mint hogy egymást szapulnátok, és ezt néha alkalmazhatnátok a meccseken is. – kapjuk a fejmosást.

- Kapitány urunk inkább, legalább most fogja be, mielőtt kirakjuk a partiról! – hecceli Sergio.

- Ha akarsz játszani hétvégén, akkor abba hagyod ezt a kapitány urazást. – szól rá mérgesen Iker.

- Jó, ha te is a kioktatást főnök. – csak nem hagyja abba Sergio.

- Javíthatatlan vagy – morog Casillas kapitányúr.

- Inkább fejezzétek be vagy Sergio hozz valami táplálékot, mert éhen halok. – szólok újra közbe.

- Mi vagyok én szeretet szolgálat? Amúgy meg jelenleg nincs itthon semmi... Már mindent felfaltatok, direkt nem is vásárolok be ilyenkor, mert állandóan felfaljátok a hűtőm tartalmát... és anyagi csődbe visztek!

- Attól félünk mi is! Na jó akkor rendelek én kaját. Mindjárt jövök. – állok fel, hogy kimenjek az előszobába, ahol csendesebb a környezet.

- Hé hé megállj! Barátnőt nem szabad felhívni. – szólnak rám a többiek.

- Miért is? És nem akartam felhívni, kaját akarok, nem egy kis entyem-pentyemet. És amúgy is, ti is mindig telefonálhattok.

- Mert ez pasis este, barátnővel, feleséggel ilyenkor nem beszélünk. – okítanak ki a többiek.

- Mi ez? Legénybúcsú? – nézek rájuk furcsán.

- Nem, de akkor sem hívhatod fel. Inkább rendelj az én telómról. – mondja Sergi.

- Azt hiszed nem tudom fejből a számát?

- Jó akkor rendelek én... mit akarsz enni? – adja meg magát a házigazda.

- Pizzát – kiabálnak bele a többiek.

- Felőlem – rántom meg a vállamat és visszaülök a helyemre.

- Daviddal mi van? – érkezik a kérdés egyiküktől.

- Ja, miért nem jött?

- Nem akart, teljesen bedepizett, szinte semmit nem akar csinálni. – válaszolom. Bár szerintem csak azért nem akart jönni, hogy a többiek szapulják Patríciával, vagy új csajokkal.

- Na fél óra és itt van a 6 óriás pizza. – jön vissza a házigazdánk.

- Isteni vagy Sergio. – mondjuk egyöntetűen.

- Tudom. – mire repül felé pár cent, amit felkapunk az asztalról.

~ Vic ~

Esztivel egész délután filmeztünk, és tömtük magunkba a rengeteg egészségtelen ételféleséget. Sajnos holnap haza kell mennie, így már tényleg egyedül leszek. Ő már lefeküdt aludni, én még nézem a tévét, és gondolkozok.

Már azt se tudom, hogy min, csak jönnek és mennek a gondolatok. Lassan nyom el az álom a kanapén...

Reggel elgémberedve ébredek előbb, mint Eszti. Még a tévé is megy, mert elfelejtettem beállítani az időzítő kikapcsolót, így először azt kikapcsolom. Kimegyek arcot mosni, és összefogom a hajamat. Visszamegyek a szobába és hirtelen ötlettől vezérelve felöltözöm egy térdnadrágba és egy trikóba, írok egy cetlit, hogy futni mentem, és kilépek a szobából.

Sajnos most egyből anyámékba botlok, és sikeresen egyből felhúzzák az agyamat, hogy én miért csinálom ezt így, azt meg úgy, magyarul semmire kellő vagyok... így lesz is mit levezetnem... mindig el tud szomorítani a családom azzal, hogy nem hisznek bennem és nem támogatnak, és mindezért elvárják azt, hogy én fizessek, és jó tündér is legyek, és éljek úgy az otthonomban, mintha levegő lennék...

Inkább bemegyek a szobámba és magamhoz veszek egy kis pénzt, hogy ha megszomjaznék vegyek valamit, meg Esztinek is hozzak reggelit.

Most már tényleg elindulok futni, szépen elsétálok a szoborparkig, ott nyújtok egy kicsit, majd neki állok róni a köröket, fülemben a zene dübörög, szinte mind spanyol nyelvű pörgős számok, így nincs meg a késztetés, hogy elmélázzak és lelassuljak. Már kezdem érezni, hogy kifáradok, és a nap is egyre jobban tűz. Gyorsan kapcsolok és még elszaladok egy helyre nem messzire a pályától. Belépve a portás egyből köszön, a recepcióról is intenek felém, de én balra veszem az irányt a lenti kis étterem felé. Már javában szolgálják ki a vendégeket a reggelijükkel, így én leülök a pulthoz és megvárom míg valaki ráér. És hogy én mit keresek kora reggel egy hotelben, mikor egy köpésre lakom tőle? Hát azt, hogy itt dolgozom a suli mellett, mint pincérnő, esetleg pultos és ha nagyon kell ember máshova, akkor recepciós. Ahhoz képest, hogy csak mellékállás egész jól keresek vele, így gyűjteni is tudok, és anyám mohó énjét is ki tudom elégíteni.

- Szia Niki – üdvözlöm az odalépő srácot. Félig amerikai, de születése óta itt él Magyarországon és a Nicholas névre hallgat, de én csak magyarosan Nikinek hívom. Ha ő róla beszélek valakinek mindig azt hiszik, hogy egy lányról van szó, míg meg nem látják. Egy éve dolgozunk együtt, itt bent a többiek pedig már csak Niki-Viki párosnak hívnak.

- Hát te? Hiányolod a munkát már, mi? – és a köszönés hol marad? De mindegy elnézem neki.

- Természetesen, legfőképpen a te szőrös kis képedet. – nyújtja át nekem az egyik tiszta törülközőt, amit pezsgős vödrökhöz, illetve kézmosáshoz szoktunk használni, így megtörölgetem magam.

- Látom gond van, hogy te futni iramodtál. – szűri le egyből. Szeretek futni meg nem is. Ha én diktálom az iramot akkor jó, de utálom, hogy magammal kell hordanom a kulcsomat, telefon vagy zenelejátszó, esetleg irat vagy pénz. Ilyenkor az lenne a legjobb, ha nem lenne nálam semmi, kivéve a zenét, úgy sokkal élvezetesebb a futás, szabadabb.

- Áhh semmi, szokásos. Meg megszállt a jó lélek, és reggel felébredvén egyből úgy éreztem, hogy futnom kell és meg kell látogatnom téged.

- Mondom hiányoztunk. – mosolyog teli szájjal.

- Na most hogy ezt megbeszéltük, igazán csinálhatnál nekem egy habos cappuccinot. – nézek rá szépen.

- Máris, de előbb még kiszolgálom ő nagyságát. – viszi ki az elkészült ételt az egyik 50-es évek dívájának. Hamar vissza is jön, és neki áll a cappuccinomnak.

- Na és mikor jössz dolgozni? – kérdi miközben a tejet habosítja.

- Holnaptól, egészen látástól vakulásig.

- Ha megint nekem kell téged ágyba dugnom, mert túl hajszolod magad akkor számíthatsz rá, hogy előbb hívom ki rád a mentőt. – rakja le elém az elkészült italt.

- Köszi kedves vagy, és én is szeretlek. – emlékeztet a múltkorira, mikor a munkát és vizsgát próbáltam megoldani együtt.

- Tudom, de utána akkor is megköszönnéd.

- Mindegy... Főnök bent van már? – kérdem.

- Aha, mivel ha nem vetted volna észre már negyed 10 van.

- Észrevenni észrevettem, de órám nincsen okos tojás.

- Úgy látszik szemed se... – vág vissza.

- És én ezért jöjjek vissza dolgozni – forgatom meg szemeimet és nyelem le az utolsó korty kávét is.

- Csak, hogy érezd a törődést. – feleli vidáman.

- Hát azt tőled mindig érzem. Na megyek beszélek még a főnökkel, aztán holnaptól együtt nyomjuk az ipart. – vágom hozzá a türcsit. – Csak, hogy te is érezd a törődést. Ja és köszi!

- Jó is lesz, ha veled leszek végre. Ez az új csaj teljesen kikészít, de majd mesélek.

- Jó jó, na puszika.

Bemegyek a főnök irodájába, csak hogy egyeztessük a heti beosztásomat. Majd most már tényleg sietek a boltba valami pékáruért és aztán haza. Fél tizenegyre már fel is értem, és csodák csodájára Eszti még nagyban húzta a lóbőrt. Gyorsan letusoltam és hajat mostam, így teljesen frissnek érzem magam. A hajamat meg sem szárítottam, fogtam magam és kiültem az erkélyre egy trikóban és rövid gatyában. Rajzos mappámat magammal kivittem és neki álltam nézegetni eddigi terveimet, majd egy új lapot vettem elő, és újabb terveket vittem fel rá. Végül hallottam, hogy Eszti már motoszkál, így összepakoltam és bementem a hűvös szobába a tikkasztó melegből, de legalább egy árnyalatnyit még mindig barnulhattam és a hajam is megszáradt. Az órára nézve látom, hogy már nem reggeli, hanem lassan ebédidő van, de nem baj, így is úgy is el fogjuk pusztítani a sajtos pogikat és fánkokat meg a többit, amit még hoztam, mivel még én sem ettem.

- Jó reggelt hétalvó – mosolygok rá.

- Neked is. – dünnyögi. – Anyu már zaklat, hogy mikor érek haza. – nézi meg telefonját.

- Ha így folytatja, akkor soha... – mivel Eszti várja már azt a pillanatot, mikor meg csinálhatja azt, hogy eljön otthonról és soha többé nem kell visszamennie.

- Ja...

- Na kelj fel, ideje ebédelni – rántom le róla a vékony takarót.

- De nem vagyok éhes.

- Tudom, te sosem vagy éhes, csak akkor mikor te akarod.

Én azért ettem mielőtt még Niki is megvádolhatna azzal, hogy elfogyok, és még túl is hajszolom magam.

- Te miért vagy ilyen friss? Ez nem fair. – cammog ki utánam Eszti a konyhába.

- Nem tudom, csak jó kedvem van ma. – elmosogattam a piszkos edényeket és valamit még csinálni akartam, de nem tudtam mit. Végül beindítottam egy mosást, és a munka ruhámat is kivasaltam.

- Na jó neked nem jó kedved van, hanem beteg vagy. – jegyzi meg Eszti. – Nem szoktál te így szorgoskodni.

- De szoktam – néha – de akkor te nem látsz. – felelem neki még mosolyogva.

- Előbb hinném azt, hogy elvonási tüneteid vannak.

- És még is miféle? – nézek rá kérdőn, mivel tudtommal semmiféle káros szenvedélynek nem hódolok.

- Torres-elvonási tünetek. – nevet fel a saját kis viccén.

- A hülyeséged határtalan. – csóválom meg fejemet.