Hol VOLT, hol nem VOLT, ilyen is VOLT, van, lesz :D

Hát húúúú :D
Úgy volt, hogy szerdán azaz tegnap megyek haza. Kedden voltunk strandon csajokkal, leégtünk, bár akkor még nekem nem nagyon fájt semmim, pedig, ha én napra kerülök, akkor sült csirke leszek, amíg valami barna színt nem sikerül felvennem... Aztán kedden kitalálta Eszti, hogy inkább menjek el helyette VOLT-ra :D és anyuja is megengedte, hogy maradjak és elkísérjem egyik ismerősünket. Tiszta fura xD
Így hát, szerdán is mentünk a strandra, mivel Roli drágám írt, hogy ők a strandon vannak. Volt sulis társam meg se ismert. xD A mentő is járt a strandon, gyereket nyakmerevítőbe vitték el és nem nagyon volt magánál. Elvileg beütötte a fejét valószínűleg a csúszdánál, pontosan nem tudjuk mi történt. Azért szar lehet szegénynek :/
Aztán Rolival csúszdáztunk meg hülyéskedtünk. És tegnap sikerült Esztivel elérnünk, hogy este ne tudjunk aludni, pedig még kentük is magunkat :( Na mindegy túl éljük :D

Este viszont VOOOOOLT :D Sum41 :D
Bár a holnapi Pendulum :'( és nem sikerült ingyen jegyet kérnünk holnapra :( szomorú, Roli pedig ezzel fog szívatni, hogy Ő volt Pendulumon...

Holnap megyek haza, vasárnap megyek a Hungaroringre :) már várom nagyon azt is.
Kedden pedig átveszek egy Xabis mezt és postázom is tovább! :)

Ja és így ezek után várható fejezet, ha hazaérve megírom :)

17. fejezet

Csak, csak készen lettem ezzel is! :) Szórakozgattam egy kicsit a képszerkesztővel és az új fenti kép lett az eredménye, annyira nem lett jó szerintem. De azért haladás. Viszont a Mester akkor is Bett marad! És igen tudom utálod, hogy így hívlak! XP

Örülnék, ha legalább a fejezet aljánál lévő egyik kis kockát kipipálnátok véleményetek szerint! Kommentet és chatben is szívesen várok bármi nemű dicsérést. Na jó csak szórakozok, dicsérni nem kell, de a Ti véleményetekre is kíváncsi lennék, hogy Ti mit láttok bele a történetbe, és hogy fejezetről fejezetre mik az elképzeléseitek, hogy így nekem is egy löketet adjatok illetve akár ihletet! :)

Apropó jut eszembe... mint nem rég említettem elértem a 100 oldalt. 44589 szóval. Igazából nem tudom ez sok vagy kevés-e :$ és 11617 látogatót számlált idáig a rendszer, bízom benne, hogy ez a jövőben ugyanígy nőni fog és visszajártok! Thank you! :D

Na jó megint befogom a lepénylesőmet... Jó olvasást, remélem hoztam a szintet... Tartogatok én még meglepetéseket [ elvileg ]

~ Vic ~

- Mit szeretnél? – veszem fel és kérdezek bele egyből.

- Neked is szia! – köszön bele a volt vőlegényem...

- Inkább azt mondd mit akarsz! – próbálom meg belőle kihúzni azt, hogy miért telefonálhatott. Egyáltalán miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy kómás állapotban felvettem?! Mindegy, késő bánat...

- Látom hazaértél. Hol voltál? – na a vérnyomásom már egyből az egekben.

- Semmi közöd hozzá – erőltetek nyugalmat a hangomra.

- De, mert a vőlegényed vagyok...

- Nem vagy a vőlegényem, se senkim. Fogd már fel! – szakítom dühösen félbe.

- Azért hívtalak, mert találkoznunk kell az ügyvédemmel. - mintha meg se hallotta volna mit mondtam.

- Minek? - kérdezek rá flegmán.

- A házassági szerződés miatt, más különben én nem veszlek el.

- Nem is kell... – nyomom ki a telefont.

Utána még vagy ötször próbálkozik, de nem veszem fel. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen fél őrültbe voltam szerelmes. Miért nem tudja felfogni, hogy vége van? Hogy én nem akarok már tőle semmit? Hogy mással vagyok? Minél előbb kell vennem egy új SIM kártyát, hogy új számom legyen. De sajnos, akkor is tudja, hogy hol lakom, és merre járok. Valamit lépnem kell, hogy békén hagyjon. Ez az egész nap szar úgy ahogy van. Bocsánat nem az egész, hanem csak mióta felültem arra az átkozott gépre...

Újra elkezd rezegni a telefonom, már rég kikapcsoltam volna, de Eszti miatt nem tehetem, mert bármikor kereshet, nem foglalkozom a rezgő készülékkel, de mikor már erősödik a beállított csengőhang már tudom, hogy más keres, és az a valaki Fernando.

- Szia... – veszem fel még mindig nyugtalan állapotban.

- Azt hitted, hogy nem veszem észre, hogy mindkét pólóm hiányzik? – kérdezi élénk, vidám hangon egy csöppnyi megjátszott felháborodással megfűszerezve.

- Hát több időre számítottam, míg észre veszed. De majd legközelebb visszakapod. Mondjuk ezért is kell a leghamarabb találkoznunk.

- Mi a baj? – veszi észre szinte egyből, csak a hangomból és komoly hangnemre vált.

- Nem rég hívott az ördög, én hülye meg felvettem...

- Mit akart? – érzem a hangján, hogy ha nem mondanám el, képes lenne egyből iderepülni. Már csak azért is, mert az ördög újra megjelent.

- Össze-vissza hablatyolt. Hogy látja itthon vagyok. Hol voltam? És hogy találkoznunk kell az ügyvédjével, házassági szerződés miatt. Nem volt képes meghallani, hogy én azt mondom ő egy senki számomra.

- Esküszöm egyszer lássam csak és nem éli túl – dühöng Fernando is.

- Á-á, szívem. Figyelj rám! Nem kell vele foglalkoznod, és nekem sem. Holnap intézkedem és új számom lesz, majd arról felhívlak vagy elküldöm az új számot. És ha még egyszer a közelembe jön, nem érdekel mit csinál újból fel lesz jelentve! Meg, ahogy hallom tönkre teszi saját magának az életét, nem szükséges, hogy a kezedet bemocskold.

- Jó, de én csak szeretnélek megvédeni.

- Tudom, és köszönöm és ezért is szeretlek! – hála neki én már lenyugodtam és mosolygom. – Amúgy tényleg jó ötlet az előző...

- Mi? – kérdez vissza, biztos elvesztette a fonalat, vagy ő még nem nyugodott meg.

- Az, hogy ha kell a kedvenc pólód, akkor érte kell, hogy gyere! – húzom féloldalas mosolyra számat, azt hiszem ez az ő hatása, hogy rám ragadt ez a szokása.

- Oké, akkor holnap ott leszek érte!

- És csak a pólóért jönnél?

- Persze, de lehet azért is, akin remélhetőleg rajta lesz.

- Jó, akkor inkább nem adom oda a másik barátomnak szuvenír gyanánt. – cukkolom és küszködök, hogy visszatartsam még egy kicsit a nevetést.

- Te meg szólj, ha jössz, hogy még el tudjam küldeni a feleségem Hawaiira. – vág vissza, de nem válik be.

- Háhá, ha feleséged lenne, akkor arról már rég tudnék, sztár vagy aranykincsem, akinek a magánélete nem igazán van titokban.

- Te meg a barátnőm, így hogy ha te félrelépsz a világ bármelyik táján, én is tudni fogok róla!

- Akkor ezt megbeszéltük, még jó, hogy nem lesz sok munkájuk a paparazziknak a nem is annyira titkos szeretőm után kutatni.

- Miért nyilvánosság előtt csináljátok? – érdeklődik meglepettséggel a hangjában.

- Hát tudtommal azt mi még nem próbáltuk, de hogy ha nagyon nagyon szeretnéd és a sárga földig leitatsz, akkor talán lehet róla szó.

- Most, hogy mondod azt hiszem láttam már azt a fazont és most beugrott a kinézete. Szőkés hajú, szeplős és izmos. De hát én jobb pasi vagyok annál! – nyomja meg az utolsó mondatot majdnem hogy felkiáltva.

- Nem igaz. – mondom halál nyugodtan.

- Mi? – akad ki.

- Jól hallottad! – húzom még egy kicsit az idegeit.

- De hát miért? – kérdez rá, és eljátszok a képzelettel, hogy már lassan könnyes szemekkel kérdezi előttem ülve csak, hogy olyat mondjak, ami az ő kedvére van.

- Te mindenkinél jobb vagy! – adom a megnyugtató választ. A világon több száz lánynak ő az ideálja, a megtestesült Adonisz, de hát akkor is én vagyok a szerencsésebb, mert engem szeret.

- Azért! Különben tényleg nem tudom mit csinálnék veled...

- Még gondolkozz rajta és ha kitaláltad, szólj, hogy meggondoljam miket ne csináljak! Jó?

- Megbeszéltük. És mit csinálsz este?

- Jön Eszti, a fogadott húgom. Basszus! – nézek rá az órára, és látom, hogy nekem már indulnom kéne. – Most rohannom kell, majd beszélünk! Szia – rakom le a telefont és kezdek el kapkodni. Felveszek egy kapucnis pulcsit, telefon, pénztárca zsebbe, kulcsok kezembe, és már száguldok is le az autóhoz. Szerencsére ilyenkor már kiürülnek az utcák és normális tempóban sikerült eljutnom a Keleti pályaudvarig kicsivel több, mint öt perc alatt. Leparkoltam és rohantam is be előre, hogy megnézzem hányas vágányra érkezik a vonata, de mire odaértem ő már ott állt.

- Szia hugi! Bocsi, nem figyeltem az időt. – ami tényleg igaz.

- Szia. Nem gond, én is most értem ide.

- Akkor jó. Jó újra látni – ölelem magamhoz.

- Téged is, egészen kivirultál.

- Azt azért nem mondanám, de lehet azért látod így, mert nem rég Fernandoval beszélgettem, azért is késtem. – vallom be az igazságnak a másik felét.

- Áhá, és mesélsz? – kíváncsiskodik, közben elindulunk a parkoló felé.

- Mit?

- Mit, mit? Hogy milyen volt? – le sem lehet lőni... főleg, hogy nem hoztam lőfegyvert... na jó, nem bántom, szeretem.

- Kibírod míg hazaérünk?

- Talán.

- Jó, mert még vásárolni is megyünk.

- Ne már – nyafog, de nem hat meg.

- Ha nem akarsz éhen halni akkor muszáj.

Nem nagyon néztem körül otthon, hogy mik vannak, de amiből ettem abból is már alig volt, és anyut ismerve, vagy nem főz még pár napig vagy olyat csinál, amit nem eszünk meg. Az útközbe eső bevásárló központban bevásárolunk mindenféle alapanyagot, ami otthon kifogyott és egy-két nasi is belekerül a kosárba.

Aránylag hamar kijutunk és megyünk is újra az autóhoz, hogy most már tényleg haza felé vegyük az irányt, a még inkább megpakolt csomagtartóval.

A ház előtt leparkoltam, hogy kevesebbet kelljen cipekednünk, mert azért vettünk pár dolgot, de hát ilyen a vásárlás, pár dolgot akarsz, de még is több cuccal távozol... nem jó dolog a vásárlás, és a csajok még is élvezik. Meg lehet én is önfeledtebben vásárolgatnék, ha lenne minimum hat számjegyű bankszámlám, de még az sem tenne boldoggá és önfeledté. Engem nem tesz boldoggá a vásárlás, csak akkor, ha olyat veszek meg, amit régóta szeretnék, vagy egyből oda vagyok érte. De hogy naphosszakat járjam a butikokat, nem az életcélom. Mondjuk, ha elvégzem a szakmámat, akkor lehet ezt kell majd csinálnom, viszont akkor hivatásból.

Felvittük a negyedik emeletre a cuccokat, lefürödtem, majd hugi is, már eléggé fáradt voltam, de átöltözve pizsibe leültünk még a kanapéra két bögre kakaó társaságában és hugi újra elővette a faggatózós énét.

- Na mesélj már, mi volt? – nyaggat.

- Levegőt vehetek?

- Nem! – vágja rá rögtön.

- Jó. – és tényleg nem vettem több levegőt.

- Hülye, már lilul a fejed, nem áll jól! – fellélegzek és kinyújtom rá nyelvemet. – Mesééééééééélj! – nyújtja el.

- Igazából nem tudok mit.

- De! Merre jártál? Mit hoztál nekem? Kikkel találkoztál?

Neki kezdtem a mesélésnek, hugi néha belekérdezett, hol röhögött, vagy ámult.

- És nem nagyon láttam olyat, amit hozhatnék neked. Sajnálom, majd legközelebb.

Kicsit elszontyolodott, de legalább sikerült rávennem az alvásra. Személy szerint én hulla

vagyok. Esztinek még gyorsan felhúztam egy tiszta ágyneműt, és befeküdtünk a nagy

franciaágyba. Én természetesen Fernando pólójában, mert legalább ennyi itt van velem

tőle.

~ Eszti ~

Reggel mikor felébredtem egy csomag volt az ágyam mellett az éjjeli szekrényen.

- Mi ez? – nézek kérdőn belépő fogadott nővéremre. Fura, hogy ő már fent van, általában én szoktam hamarabb kelni.

- Rosszul hitted, ha úgy gondoltad tényleg nem hoztam neked semmit Madridból. – mondja mosolyogva.

Elmosolyodom én is, mert tényleg azt hittem nem hozott nekem semmit és még el is hittem neki, pedig ismerhetném már annyira, hogy mindig hozott nekem valamit onnan ahol járt. A ragasztókkal nem bíbelődök egyből tépni kezdem a csomagolást. Viki pedig jót mosolyog rajtam. Egy nehéz dolog esik ki belőle majd követi egy másik is. És még mindig maradt benne valami puha. Megnézem a két kiesőt, az egyik egy Real Madrid könyv igaz spanyolul, amit még nem igazán értek, a másik egy Real borítós, kemény kötésű füzet. Eddig imádom őket. Kiveszem azt, ami a csomagolásban maradt és kihajtom.

- Atya Úr Isten! Ez egy Sergio mez! Köszönöm! Imádlak! – szorongatom magamhoz.

- Á még nem igazán. Fordítsd meg!

- Nem hiszem el! Hogy sikerült tőle aláírást szerezned? – kérdezem bár szinte teljesen felesleges, mivel az egekben szárnyalok a boldogságtól. Életem első és utolsó futballista szerelme, nővéremnek köszönhetően, hogy belevitt a "rosszba". Anyuék emiatt sem szeretik... De nem érdekel most anyu, van egy mezem! Eredeti! Aláírt! És repülök is a nyakába, hogy megöleljem.

- Hát közeli kapcsolatba kerültünk... – neveti el magát és elmeséli nekem, hogy mikor vette meg, és hogyan sikerült Sergioval megegyezniük a becses autogramjáért. Az is vicces volt, szinte az egész válogatott felajánlotta, hogy inkább ők aláírják Sergio mezét, minthogy tovább egyezkedjenek.

Viki csinált a tegnap bevásárolt holmik egy részéből reggelit, és leültünk enni, nyugodtan ettünk volna, de megszólalt Viki telefonja.

~ Fernando ~

Vic már hazaért, én már itthon vagyok már két órája. Mint ahogy számítottunk rá, Davidot tényleg be kellett engednem. Mivel nekem sem volt jobb dolgom, visszaültem a tévé elé és David is mellém ült. Neki kezdtünk beszélgetni, így a műsor csak háttér zajként szolgált.

- Nem értem válást akart most meg azt mondja menj vissza, elvégre az a te lakásod és, hogy így legalább a gyerek mellett lehetsz. Normális ez? Épp azt szajkózta, hogy nem akar egy olyan apát a gyerekének, aki nem tud mellette lenni, erre a megoldás a válás, hogy te semmiképp ne lehess többet a kicsivel. És most meg elő áll azzal, hogy menj vissza oda lakni, és így persze gondoskodhatsz majd róla, meg a gyerekről. Na jó, most már értem, a pénzed kell neki, nem Te! Fél, hogy egyedül nem tud majd gondoskodni a drága szerelmetek gyümölcséről.

- Kösz, hogy rávilágítasz a tényekre haver...

- Jó, bocs. De igazam van nem?

- Igen, erre már én is rájöttem a mai nap folyamán.

- Mindig is furcsálltam Patriciát...

- Befejezted a volt feleségem, és egyben a lányom anyjának szidását?

- Bocs... mentem aludni. – inkább leléptem, mert eléggé harapós kedvébe lett barátom. De most legalább kicsit visszakapta azt, amit ő művelt Viccel.

Igazából még aludni nem is akarok. Bementem a szobába, és olyan üresnek érzem. Nem látom szerelmem cuccait, nincs meg a tudat, hogy ha itt nincs, akkor kint van a nappaliban, vagy a konyhában, vagy éppen a fürdőben... meztelenül. Nyelek egy nagyot, mert mi tagadás hiányzik, hogy nem legeltethetem rajta a szemem és nem ölelhetem magamhoz. Eldöntöttem, hogy lefürdök és utána felveszem a kedvenc pólóm, ami rajta volt utoljára. Lassan zuhanyoztam, mivel nem kellett sehova se sietnem, sem senkihez... boxer alsóban mentem vissza a szobába és felforgattam már az egész szobát a pólóért. Még az ágy alá is benéztem, ahol minden mást találtam. Egy több éves pornó újság is kezeim közé akadt. Atya ég, hogy én ilyeneket képes voltam megvenni... de ez azt hiszem még tini koromból van. És nem nem ragadnak a lapjai... Azt hiszem ráférne a szobára egy nagytakarítás, majd egyik nap nagy unalmamban megcsinálom és kidobálom az ilyen vackokat. Még egy üveg félig megivott alkohol is található itt. Na ez tuti David által került ide, a nagyon bebaszcsizós női szóval élve, én ilyesmivel már nem élek. Néha iszok nem tagadom, de mértékkel. Már nem esik olyan jól, mint fiatalabb koromban. Ez az üveg is kidobandó dolgok listájára megy. Mondjuk én is jó vagyok, nem hogy most kidobnám őket, inkább visszarakom, de így legalább legközelebb lesz, mit csinálnom, csak el ne felejtsem. A túl oldalon láttam egy ruhának tűnő valamit, átmásztam a másik oldalra és kivettem. Vic egy topja volt, hát valamit mégis csak itt hagyott magából. Az én pólómat viszont meg elvitte... mindkettőt.

Most már nem is törődök azzal, hogy valamit is felvegyek felülre, felfekszek az ágyra a toppal a kezemben és tárcsázom a tolvajt.

Furcsa, hogy egyből érzékelem, hogy nyugtalan. És, ahogy meg tudtam miért én is egyből fel lettem húzva. Tanácstalan vagyok abban, hogy nem tudom mit kellene tennem, hogy megvédjem a szerelmemet egy elmebeteg állattól. És ez csak még jobban bosszant és még inkább szeretném kivonni a képből azt az utálatos személyt, akit most már csak az ördögnek hívunk...

Végül Vicet hallgatva én is lenyugodtam és elterelte a gondolataimat. Egészen elbeszéltük az időt és jót röhögtem rajta, amikor szitkozódva elszáguldott. Kár, hogy nem láthattam. Unalmasan és forgolódva telt az éjjelem, és reggel nyúzottan ébredtem, az is hiányzott, hogy Vic nem főzött friss kávét.

- A fenébe is, hogy fogom én ezt kibírni?! – sóhajtok, és alkaromat a homlokomra rakom.

~ Vic ~

Azt hittem ismét az Ördög zaklat, de nem. Mikor megnéztem ki a telefonáló meglepődtem egy egészen kicsit. Hirtelen döbbenetemből feleszmélve inkább gyorsan felvettem.

- Hola Dora – köszöntöm spanyolul. Mire ő csak hadar és hadar. – Ezt most kérlek mondd el újra, lassabban és érthetőbben.

- Nem igaz, hogy nem figyelsz rám.

- Figyelek, de nem vagyok gép puskaszájú beszédre állítva kora reggel, bocs. – célzok a hadarására. - Szóval? – Immáron lassan és érthetően vázolja nekem a szitut, én pedig ismét ledöbbenek.

- Nem tudom mi történhetett. Megpróbálom én is mindjárt elérni! Visszahívlak majd...

Sajnálom

Sajnálom mostanra nem tudtam hozni a fejezetet egyéb gondok közbe jöttek, amik kikészítettek...
Szerintem elviszem Esztihez a laptopom, így fogok írni, és a lap hiány sem lesz akadály a word által :D és, hogy ha sikerül netet csórnom a fejezet is fel lesz rakva. Tényleg sajnálom én sem így akartam...

Füstölög a fejem, ma is így nézhettem ki, kivéve, hogy nem segített be a vizipipa csak az agyvizem... XD [Délegyháza, 2011]

Frisky

Most ez egy kedvenc zene :)



Végül eldőlt Sopiba megyek szerdán :) Addig is írok szorgosan és megpróbálom addig fel is rakni! :) Drukkoljatok! :D

16. fejezet

muhaha :) Esztinek köszönhetően nem kellett megírnom 100 oldalig, csak 95-ig :P szóval azt az 5 oldal hiányt rajta kell leverni :P na jó nem kell őt bántani, én voltam a cseles :P

Szóval így csak következőleg lesz az, hogy elérem a 100. oldalt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok idáig :) De hát ez Nektek is köszönhető! És ha már itt tartunk, azon is meglepődtem, hogy minimum 36-an jártok erre és olvassátok a történetemet, nem kicsit sokkolt a dolog! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien jártok erre, de ez a szavazás most meglepő eredményt hozott. Az az egy darab meg le van tojva, mert TI vagytok a lényegek!!! Szóval rinya befejezve, és továbbra is hozni fogom nektek az új fejezetet, mert még ha kommentet nem is hagytok még a chatben sem, már látom, hogy megéri írnom, elvégre nem véletlenül jártok vissza és szeretnétek új fejezetet! Ismét csak köszönni tudom nektek! :)

Na jó szófosás befejezve, jó olvasást, remélem ez is jó lesz!

~ Vic ~

Fernando szinte belekényszerített abba, hogy elkezdjünk egy kis színjátékot játszani, így az utolsó közös esténken. Ami ismét odavezetett, hogy nem bírtunk megálljt parancsolni az érzéseinknek. Egy ideig még gondolkoztam, hogy mennyi időt lehetünk mi majd külön, de végül belefájdult a fejem és lassan én is elaludtam, és az álomvilágba léptem, amely előrébb hozza számunkra a holnapot és az elválás pillanatát.

Reggel magamtól ébredtem fel és csak bámultam a plafont. Nyolc óra van, hat óra és indul a gépem és, ha minden jól megy este hétre már otthon is leszek.

- Jó reggelt! – hallom meg Fernando hangját.

- Neked is – fordulok felé egy puszira, különben, ha nem kapja meg egész nap morcos lesz vagy maga veszi el. Kedvétől függ, ezt már kitapasztaltam.

- Min gondolkozol?

- Csak, hogy nem soká már otthon leszek... – komolyan, ha nem lenne egy évem még a suliból és nem lenne a részmunka idő állásom, ami jól fizet, akkor simán elgondolkodnék azon, hogy nekem még mi értelme van hazamennem, ha ott nem vár rám más csak a szenvedés. Itt pedig a szerelem és a nyugodtság. De hát sajnos még van, ami Magyarországhoz köt, a barátaimon kívül is.

- Nyugi, hamarabb fogunk találkozni, mint ahogy azt te gondolnád!

- Gondolod? – fordulok vissza felé.

- Igen! – ad puszit az orromra, majd a homlokomra.

- Hiszek neked – mosolyodom el most már én is. – Na ideje felkelni és kezdeni magammal és a cuccaimmal valamit... – ki akarnék szállni az ágyból, de Fernando visszaránt, mielőtt még teljesen ráborulnék sikerül a másik kezemmel megtámaszkodnom.

- Még egy kicsit maradjunk így, kérlek!

Nem válaszolok neki semmit csak ráfekszem, átölel és mellkasára hajtom a fejem és hallgatom a szívverését, nyugodt lélegzését.

Nem tudom meddig feküdhettünk így, de mikor Fernando abba hagyta a hátam cirógatását azután nem sokkal kimásztam kezei közül hadd aludjon kényelmesen. De ami utána történt megmosolyogtatott, ahogy felálltam az oldalára fordult, és közelebb húzódott oda ahol én is aludtam. Kimentem a konyhába, hogy elindítsam a kávéfőzőt, és míg az magában el volt addig elmentem a fürdőbe, hogy beállhassak a zuhany alá. Miután végeztem felvettem Nando köntösét, mivel az enyém a szobában volt és nem akartam bemenni se a köntösömért, se ruháért nehogy felkeltsem. Visszamentem a konyhába a friss gőzölgő kávéért, hogy egy kis életet leheljek magamba. Vagyis inkább az agyam tudtára adjam, hogy én most kávét ittam és most hű de ébernek kell lennem. Nem igazán hatnak rám az ilyen koffein tartalmú italok, de hogy akkor miért iszom őket még én magam sem tudom.

Már majdnem elfogyasztottam a bögre tejes kávémat mikor bejött David is a konyhába teljesen felöltözve.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

- Jó reggelt – mondta ő is, töltött magának kávét és leült mellém a pulthoz.

- Készülsz valahova? – kérdezek rá. Anyám, már ez is eléggé olyan, mintha a gyerekünk lenne, én meg anyáskodom felette. Szörnyű vagyok?! Nem!

- Aha. Elmegyek lakást keresni, nem élhetek örökké Fernando nyakán. De először is elmegyek Patriciához az autómért meg még egy-két cuccomért, és gondolom megbeszéljük a válást meg a dolgainkat...

- Hosszú napod lesz, de akkor már nem is találkozunk egy ideig, szóval még most kell könnyes búcsút vennünk! – viccelek persze, akivel eshetőség van könnyes búcsúra az Fernando.

- Már ma mész? – lepődik meg. – Azt hittem majd csak holnap. Azt hiszem kimaradt egy nap az életemből – vág elgondolkodó arcot és azon töri a fejét, hogy mikor lehetett az, hogy kiesett egy napja.

- Az elképzelhető – mosolygok bele a bögrémbe.

- Hát akkor jó utat! Én megyek, szia. – ad két puszit, berakja a csészéjét a mosogatóba és el is tűnik.

Én is befejeztem a kávémat és bemerészkedtem a szobába a táskámért. Halkan összeszedtem azokat a cuccaimat, amiket láttam és a sport táskára helyeztem, kivittem a kanapéhoz. Kipakoltam, hajtogattam, bepakoltam... összeszedtem a fürdőből is a dolgokat. Felöltöztem, Fernando köntösét visszaakasztottam, fogat mostam, meg halványan kisminkeltem magam. Mikor eljöttem Pestről nem voltam ennyire barna bőrű – tűnődök, itt meg alig voltam a napon és még is barnultam. Megint mehettem vissza a táskámhoz, hogy belerakjam a neszesszerem, ami kimaradt az előbb. Összeszedtem az új cipőm, és a másikat. A harmadikat kint hagytam, hiszen abba megyek haza. Levettem az akasztóról a kis kabátomat is és azt is beraktam, mert nincs rossz idő, szépnek ígérkezik ez a nap idő szempontjából. Arról meg, hogy Pesten milyen idő van gőzöm sincs és azt sem tudom milyen lesz mire hazaérek...

Hazaérek... de utálok erre már csak gondolni is, hát még, hogy fogom utálni mikor leszáll a gép. Mondjuk sosem tekintettem hazámnak az országot, a helyet ahol éltem azt sem, maximum a szobámat, amit én alakítottam ki.

A táskám cipzárjával küszködök, mikor Fer hátulról átölel és vállamra fekteti fejét.

- Miért nem keltettél fel? – a nyakam fel fordulva beszél, így a kifújt levegője nyakamat cirógatja, engem mosolygásra és remegésre késztetve, ahogy nem bírok szabadulni előle.

- Gondoltam hagylak aludni, ha már visszaaludtál.

- Egyedül vagy? – néz a nyitott vendégszoba ajtóra.

- Igen egyedül vagyunk. David elment Patriciához, meg lakást keresni. De szerintem miután elmentem várhatod a hívását, hogy beengeded-e, mivel kulcsa még mindig nincs – mondom mosolyogva.

- Remek – sóhajtja.

- Már nem kell sokáig kibírnod. Talál egy lakást és elmegy mielőtt még azt mondhatnád fapapucs vagy eljutnál addig, hogy tényleg adsz neki egy kulcsot.

- Meg lehet. Mit akarsz csinálni mielőtt elmész?

- Nem tudom. Mondjuk pakolni, enni, pihenni és mindeközben veled lenni.

- Hmmm... akkor elviszlek valahova

- De nem kell.

- De én meg szeretném.

- Jó legyen, ha ettől boldog vagy.

- Az vagyok, bár jobb lenne, ha te is boldog lennél tőle.

- Majd megpróbálom. Jó leszek így, ahogy vagyok? – kérdezem tőle.

- Tökéletes, mint mindig – néz végig a fekete csőfarmeron és a fekete-szürke-pirosas kockás ingemen, aminek ujjait könyékig feltűrtem, elől pedig a mellemre feszül.

- Nem azt kérdeztem, hogy neked jó-e, hanem oda ahova viszel. – de azért mosolygok rajta magamban.

- Oda is jó lesz.

- Oké. Akkor én befejezem a pakolást, te meg addig... – gondolkodom el, hogy mit csináljon, de nem jut eszembe semmi - csinálsz, amit csak akarsz – nevetem el magam.

Bemegyek a szobába, összeszedem, amit még ott hagytam és kiviszem, hogy elrakjam, köztük Fernando pólóit is. Kíváncsi vagyok mikor veszi észre, hogy mindkettő nálam van. Ő közben már elment fürdeni, én pedig már mindent beraktam, amit hozhattam és vehettem az itt töltött időm alatt. Majdnem két hetet itt voltam, mégis úgy érzem, mintha csak három nap lett volna.

Leültem a kanapéra és vártam, hogy Fernando végezzen és azt mondja mehetünk, bár még csak tíz óra körül jár az idő. Kijött a fürdőből, felöltözött egy sötét bő farmerba, és egy fehér mintás pólóba. Lerakta mellőlem a táskámat és leült mellém és bekapcsolta a tévét. Hát úgy látom ráérünk, ezért bevackoltam magam Fernando egyik karja alá. Fél tizenkettő körül mondta, hogy kezdjünk el szedelőzködni. Felvettem a fekete magassarkúm, még egyszer körbe jártam a lakást, hogy biztosan mindenemet elraktam, végezetül felvettem a kis-nagy női táskámat, amire néha inkább mondják azt a barátnőim, hogy hajós koffer főleg, ha jól meg is pakolom. Fernando pedig felvette a másik táskát a vállára.

- Nem tudom mikor végzünk – adta meg a választ, a ki nem mondott kérdésemre, mert elég volt a két szép szemem, egy olyan nézéssel, hogy “az meg minek?” – Nem akarom, hogy lekésd a gépet, bár az más kérdés, hogy nagyon is örülnék neki, de utána is van járat...

Fájó szívvel mondtam búcsút nem tudom mennyi időre Fernando lakásának is. Leérve a mély garázsba ismét a Shinarihoz mentünk, amin egy jót mosolyogtam a tegnapi kora estére visszagondolva, és elnézve Nando is erre gondolhatott.

A nagy táskát berakta hátra, ami meg nálam volt azt beraktam a hátsó ülésekre.

Nem nagyon gondolkoztam azon vajon hova is vihet, hiszen, ha akarja úgy is elmondja, de ha még sem, amikor odaérünk úgy is kiderül.

Egész úton végig bambultam kifelé, és néztem a járó kelő embereket. A belvárosban állt meg, de semmi különlegeset nem láttam.

- Hova hoztál te engem? – kérdezek rá mikor mellém ér.

- Csak gyere – fűzi össze ujjainkat és kezd el vezetni. Pár métert megteszünk előre, majd egy hosszú kapualjba vezet. Kiérve belőle egy négyszögletű udvaron vágunk át szembe egy kovácsolt vaskapu áll kitárva, mi pedig afelé tartunk.

- Senor Torres! Jó napot! Az asztal már készen áll – köszön rá egy fiatal uniformisba öltözött fiú.

- Te képes voltál egy étterembe elhozni? – kérdezek rá szinte szájtátva, mikor már elindultunk az asztalhoz.

- Igen. Miért? Baj? – néz rám fürkészően.

- Nem – rázom meg finoman fejemet. Igazából csak meglepett ezzel a cselekedetével. Étteremre nem is gondoltam, jó szinte semmire se, csak arra, hogy száll, száll a repülő tova... Azt hiszem Nando még nem fogyott ki a nekem szánt meglepetésekből. – Köszönöm – fordulok felé és adok egy apró puszit a szájára.

Belegondolva ez az első eset, hogy csak kettesben mutatkozunk egy helyen, itt Spanyolországban. Megmutatva a világnak, hogy jól meg vagyunk együtt. Nem tudom... lehet, hogy elsiettük a dolgokat? Szinte egyből mutatkoztunk együtt, hamar kiderült, hogy együtt vagyunk. Míg mások több hónapig titkolják, védik szerelmüket a “sztár” világban. De mit is érdekel engem más szerelmi élete?! Hisz mi, mi vagyunk és nem mások. A miénk a fontos, hogy szeretünk, nevetünk, szomorkodunk, vigasztalunk, viccelődünk, és ismét csak szeretünk. Kell még nekünk még valami? Én nem hiszem. Várjunk, még is csak jó lenne még valami... Egy centi távolság, akár lehet tíz is, na jó maximum 100 centi is, de ne legyen több ezer kilométer köztünk, már most úgy érzem, hogy bele fogok pusztulni, ha nem bújhatok a karjai közé. Sokkal rosszabb lesz, mint eddig... ha ölelésre vágytam, vagy egy-két csókra, átszaladtam a túl oldalra az exem lakására, vagy ha nem volt országon belül akkor valahogy kibírtam míg újra Pesten nem jár... De Fernandoval rosszabb lesz, jobban kötődöm hozzá bárkinél is, és ha mondjuk szeretet hiányom van, a gyógyír legalább három órás repülőútra van tőlem... ami egy haldoklónak, hosszú idő. Na jó még nem temetem magam előre.

- Nincs mit – mosolyodott el végre szívből. Valószínűleg feszengett, hogy mit szólok a meglepijéhez főleg, hogy magamba fordulva gondolkoztam.

- Ahogy látom jártas vagy erre – célzok a fiúra, aki az asztalunkhoz vezetett és már el is ment az ital rendelésünkkel, minket kettesben hagyva az étlappal.

- Nem annyira, anyáékkal voltunk itt úgy egy éve. De kellemes hangulatú és meg tetszett és mára tökéletes volt, azért is, hogy elkülönítve van kialakítva.

- És ezt mikor szervezted meg?

- Mielőtt lefürödtem – húzza fél oldalas mosolyra száját – Ezért is vártak most minket, de lehet amúgy is felismert volna a srác. Azért azt hiszem szép nap lehet számukra a mai, hogy az ő éttermüket választottuk. Ugye nem baj, hogy nagy valószínűséggel lesz rólunk pár kép?

- Nem gond, majd csak meg szokom, hogy egy-két helyen az én fejem köszönt vissza. Ajánlj nekem valami finomat! – kérem Fernandot.

Ő rendelt mikor kihozták nekünk az üdítőt, beszélgettünk, ettünk mikor azt is kihozták. Fernando nagyon finomat rendelt nekem, rengeteget tálaltak, meg sem bírtam enni az egészet. Sajnáltam ott hagyni azt a keveset, de már így is kipukkadok, rosszul lenni meg nem szeretnék.

Egy keveset még ültünk az étteremben, de lassan indulnunk kell... Fernando fizetett és indultunk a reptérre. Megérkezve még, amíg tehettem kíváncsi szempárok nélkül megcsókoltam. Talán percekig is csókolhattuk egymást lassan, figyelmesen. Elválva sem távolodtunk el egymástól, arcomat simogatta, a homlokomat az övéhez hajtottam. Nehéz a búcsú, de hinnem kell, hogy nem lesz szörnyű a külön töltött időszak. Ideje volt már kiszállni és elindulni... felvettem a napszemüvegem, mint Fer is. Kivettem a táskámat, addig ő is a csomagtartóból. Kezünket összekulcsolva mentünk be a terminálba, még egy pár csókot váltottunk, nem akartuk elengedni egymást, de mennem kellett. Felvettem a táskámat a vállamra, még egy gyors puszit adtam neki és mentem becsekkolni és várni, hogy felszállhassak.

A repülő utat átaludtam és a stewardessre keltem fel, hogy kössem be az övem leszállunk.

Hát újra itthon...

Leszálltunk, megvártam a csomagom, és mikor végre megkaparintottam kerestem egy kevésbé forgalmas helyett, ledobtam a tatyót, megkerestem a telefonomat és felhívtam Esztit.

- Szia. Hazaértem, indulhatsz.

- Szia. Tök jó csak van egy kis gáz... – mondja.

- Anyádék, mi?

- Ja...

- Egyszer megcsinálod végre, amit én mondok? Legalább legyen alapja is, ha már azt mondják én rontalak el téged...

- Mondjad...

- Vagy felszállsz a leghamarabbi vonatra, vagy én megyek érted kocsival! Választhatsz!

- Akkor inkább a vonat, azért talán nem hisztiznek majd annyira... várj egy kicsit.

- Oké.

- Megy egy IC hatkor azt még elérhetem, és majdnem kilencre vagyok a keletiben az jó?

- Nekem tökéletes! Majd ott várlak! Valami van hívj, szia!

- Szia tesó.

Lerakva egyből Fernandot tárcsáztam.

- Szia, megérkeztem épségben!

- Hola! Akkor jó. És mondd, nem akarsz visszafordulni?

- Örömmel – nevetünk fel – de sajnos nem lehet – szomorodom el ismét.

- Tudom. Pedig már most nagyon hiányzol.

- Te is nekem. De majd megoldjuk együtt.

- Szeretlek kicsim! – mondja.

- Én is téged! De most már mennem kéne, hogy ha haza is akarok érni valamikor.

- Rendben, majd beszélünk. Vigyázz magadra!

- Te is!

Kimentem a reptér elé, beszálltam egy taxiba és haza vitettem magam.

Hazaértem végre, ettem és ledőltem az ágyamba, nem volt kedvem semmit sem csinálni, meg energiám se nagyon. bekapcsoltam a tévét és kerestem valamit műsort, de semmi jó nem volt még, csak az idióta sorozatok. Végül a Discoveryn hagytam, és majdnem elaludtam, pedig nem kellene, de hál égnek megszólalt a telefonom.

Azt hittem Eszti lesz az, de nem ő volt.

- Mit szeretnél? – veszem fel és kérdezek bele egyből.