Íme megérkezett a következő szerintem extra hosszú fejezet az én szemszögemből, kritika kéretik! Szerintetek miért jelent meg a végén szereplő személy?
~ Vic ~
- Cicukám. – mondja Dora. Én azt se tudtam kire vagy mire mondja, de úgy kitört belőlem a nevetés, hogy alig bírtam abba hagyni és már Fernandoba kellett kapaszkodnom, hogy ne a földön folytassam. Nem sokára sikerült csillapítanom röhögésemen és körül néznem, hogy csak én röhögök, és úgy néznek rám, mint egy félőrültre, no mindegy ennyi baj legyen.
- Ez mi volt? – kérdezik szinte egyszerre.
- Miért mondtad azt, hogy Cicukám? – fordulok Dorához.
- Mert Ikert néha így hívom. – válaszol teljesen értetlen arccal, mire én újból röhögni kezdtem.
- Magyarul… a cicukám… egy becézés, és Ikert elég szépen lecicáztad volna az én hazámban. – szaggatottan, de sikerült elmondanom és tovább folytattam a röhögést, a többiektől egy szánakozó pillantást kaptam, majd Dora törte meg a stadiont bezengő nevetésemet.
- Egész nap ilyen volt, nem kell vele foglalkozni. – céloz Fernandonak a spontán röhögésemet illetően.
- Értem, kezdtem már megijedni, de azt hiszem azért majd utána járok áll-e gyógyszeres kezelés alatt.
- Azt jól teszed bátyó. – helyeseli a kis törpe.
- Hahó, én is itt vagyok! És nem szedek semmi gyógyszert – fonom keresztbe karjaimat mellkasom előtt durcásan. – Kezdem unni azt, hogy már az is baj, hogy jól érzem magam. – rontják el a jó kedvemet… - Te meg mit mosolyogsz ott?
- Semmit. – védekezik Fernando, de akkor is kapott egy ütést tőlem, amit most fájlal - Inkább menjünk haza.
- Csak, mert ilyen szépen kérted… - jegyzem meg szúrósan - Akkor sziasztok. Dora, Cicu! – és újra felöltöttem teli arcos vigyoromat és így köszöntem el tőlük, de a jó kedvem nem tartott sokáig.
Hazaérve Fernando feszeng mellettem, kerüli a közeli kontaktust köztünk, amit nagyon furcsállok, hisz nem ehhez szoktam hozzá, és teljesen váratlanul ért ez a gyors váltás. Bár a kocsiban sem nagyon szólt hozzám, csak ha beszélgetést kezdeményeztem.
Úgy két óra macska egér harc után untam meg, hogy, ha a közelébe megyek akkor ő elmegy, mintha mágnesek lennénk, azonos pólussal… idegesítő mikor nem tudod összenyomni a két mágnest, mert az azonos pólus taszítja egymást…
- Állj meg! Héé, ne menekülj! – kiáltok rá hirtelen felindulásomban.
- Nem menekülök, csak dolgom van.
- Ja látom, hogy hova tedd már vagy egy órája a hülye kacatjaid… aztán meg a végén visszarakod oda ahonnan elvetted… Mi bajod van? – megyek hozzá közelebb, de nem akar válaszolni. – Én várok! Akár egész éjjel is állhatunk itt… - amit megszegtem, mert két perces csend után leültem a kanapéra.
- Nem bírom tovább… - vág kínlódó arcot, amitől nagyon megijedtem.
- Még is mit? Elmenjek? – szorul össze a szívem és öntudatlanul húzom fel lábam magam elé, és ölelném át erősen...
- Nem, isten ments… - egy kicsit megkönnyebbültem, de teljesen a szorítás nem engedett.
- Akkor? – kérdezek rá szinte már hidegen. halvány lila milka tehenem se lehet róla, hogy mitől lett ilyen…
- Nem tetszik az nekem, hogy így elszórakozol Sergioval. – hadarja el egy szuszra, és miután felfogtam egy kisebb röhögés tört rám.
- Nincs mire féltékenynek lenned, hisz van úgy, hogy mást mond az ember, mint amit érez.
- De akkor is… - és még az a kínlódó arckifejezés még mindig az arcán ül… mire felállok és visszasétálok elé.
- Ide hallgass! Nincs akkor is, sem a “de” nem létezik most a szótáramba. Tudom milyen megcsalva lenni, erre hadd emlékeztesselek. Hisz te tudod a legjobban mit kellett átélnem! Nem kívánom senkinek, arról nem is szólva, hogy világ életemben hűséges voltam, nem most veled fogom elkezdeni a hűtlenkedést. Meg lehet, hogy nem tudom meddig megyek el a Sergioval való hülyéskedésben vagy civakodásban, de még nem ismerem, ő se engem és, mint már mondtam számomra ez nem komoly. Tehát, ha megkérhetlek ameddig nem látsz engem mással csókolózni vagy hemperegni, addig nincs okod féltékenykedni. Az igazat megvallva, azért jól esik, hogy féltékeny vagy, mert most már tudom, hogy zavar, ha a többiek rám néznek, vagy közelebb kerülnek hozzám, de életem nem kell feleslegesen bedumálni magadnak azt ami nem valós. És nem kell saját magadnak meg nekem fejtörést okozni. Nem vagyok hülye, hogy megcsaljalak és kockáztassam, hogy elveszítselek! Amúgy is, ha ez valaha is megtörténne annyira lelki ismeret furdalásom lenne, hogy a szemed elé se tudnék kerülni, egyből észrevennéd. Szóval ne aggódj, és kérlek bízz bennem! Mert szeretlek! – mire bólintott.
- Én is! – húzott magához az ölelésébe, amibe készségesen és megkönnyebbülten simultam bele. Igaz nem mondta ki teljesen, de ki vagyok én, hogy ezt a szemére vessem, hiszen pasiból van és ez náluk már eleve haladás, a szívem viszont újra hevesen dobog. – Bocsánat.
- Nem gond. Tisztáztuk, de kérlek legközelebb ha bajod lesz magadtól beszélj, ne kerülgess vagy ne kelljen tényleg kerítenem egy harapó fogót… Azért van a szánk, hogy megbeszéljük a problémákat. – simultam vissza az ölelésébe, mire a telefonja avatkozott közbe…
- Mindjárt jövök, aztán folytatjuk. – óóóóh, ha azt hiszi, hogy ma jó éjszakája lesz akkor nagyon téved, bár nem más fajta hanglejtéssel mondta, nem érződött mondandójából más csak a szeretet ígérete, amire most szükségem volt. Sokáig nem jött vissza, unottan végig kapcsolgattam az összes adón, de semmi jót nem találtam, és mikor visszaértem a kiinduló ponthoz, fogtam és kinyomtam azt a vacakot és Fernando után eredtem, hogy mit csinálhat a szobájában már vagy fél órája, amikor azt ígérte, hogy visszajön… Az ajtón halkan belesve láttam meg, hogy az ágy szélén ül, arcát tenyereibe temetve… hangtalanul lépkedtem mellé, egy bűnöző is megirigyelhetne… majd leültem elé a földre, lágyan végig simítottam a kezén majd a csuklójánál megfogtam és elhúztam az egyiket. Már a simításomra összerezzent, de csak akkor nézett le rám szomorú szemekkel mikor elhúztam az egyik támaszát. Megijedtem, hogy most mi történhetett, milyen hírt kaphatott?
- Ki telefonált? – kérdezem rekedt hangon, mintha a a hangom is azt akarná, hogy ne beszéljek.
- Dora… - sóhajtotta.
- Mi a baj? - kérdeztem meg ismét kétségbe esve, mire a szemén villant valami… kezdem a mai napra ezeket nagyon unni…
- Miért nem mondtad el, hogy ma úgy kellett téged kiszabadítani a firkászok karmai közül? – bökte ki miután megfogalmazta magában a kérdését. Akkorát sóhajtottam, hogy a levegőt szinte sípolva szívtam be, csak ennyi lenne a baj?
- Mert nem éreztem lényegesnek? – mire olyan arcot vágott, mint akit pofon vágtak.
- Még, hogy nem lényeges?! A firkászok ma rád meresztették a karmaikat, és én nem voltam ott, hogy megvédjelek, hogy… nem is tudom… hogy visszatartsalak!
- Még is mitől?
- Hogy ne menekülj el, hogy mellettem maradj… hogy ne riasszon el a növekvő hírnevem… a rajongók fenyegetései…
- Édesem az édes kevés lesz hozzá, hogy megszabadulj tőlem. Megtanultam kezelni, hogy a tévé, újság, rádió és amiben éltem és élek most két külön világ. Nekik csak egy szaftos pletyka kell amin csámcsoghatnak, de hidd el ránk fognak unni, ha semmit nem adunk nekik. Nem utolsó sorban meg, nem tudsz mindentől és mindenkitől megvédeni… nem tudsz mindig mellettem lenni! Erős vagyok, erősebb, mint hinnéd, bármit kibírok.
- Mit műveltél velem? – kérdezte meg hirtelen.
- Hmm??
- Aggódok érted… félek, hogy elhagysz… ha nem vagy velem majd megőrülök, és bármikor rád nézek égek a vágytól, hogy átöleljelek, megcsókoljam azt a gyönyörű szád – simít rajta végig vágyakozva – és egyetlen egy csókommal már az őrületbe tudlak kergetni! Mit adtál nekem?
- Azt hiszem csak a szívemet, csak azt… - ejtettem ki lassan és halkan a szavakat szinte tűnődve, mire felhúzott magához egy csókra… két térdében kapaszkodtam meg, végül még is csak az egyik a nyakán kötött ki. Elszakadva tőle levettem a felsőmet és a farmer nadrágomat, és szemeibe nézve már nem a bánattal találkoztam, hanem a gyötrő vággyal. Közelebb lépve hozzá levettem a felsőjét, de nem bírta megállni, hogy a szája ne súrolja a fülcimpámat, még a hátamon is láthatta a libabőrt. Felhúzva őt kicsatoltam az övét és kigomboltam a nadrágját, miután kilépett belőle az ágyra döntöttem, eddig szerencsére nem avatkozott közbe. Mellé mászva betakartam magunkat, és hozzá simultam. Jobb lábamat átvettem rajta, amit ő még jobban magához húzott, így még közelebb kerültem hozzá, kezeimmel pedig öleltem, amennyire csak tudtam, még is közelebb tudott még magához húzni, oly annyira hogy féltem a szuszt is kiszorítja belőlem. Vállgödrébe hajtottam fejem és mélyeket lélegeztem, az illatát az emlékezetembe vésve, ameddig még itt vagyok és tehetem. Egyik kezével a hajammal játszott, a másikkal a combomat simogatta, abban a pillanatban mérhetetlen nyugalmat éreztem. Én akartam megnyugtatni őt, erre én kerülök ilyen állapotba, na szép…
- Szeretlek! – suttogta a fülembe, a leheletének érintésére is csak kellemes bizsergés futott rajtam végig, talán ha nem lenne ennyire ködös most az agyam, akkor jobban reagálna rá a testem, de nem akartam. így most pont jó volt… megcsókoltam és visszahajtottam fejemet előző helyére, a lelkem mérhetetlenül nyugodt és boldog volt. Észre sem vettem már, hogy egy ideje csukott szemmel élvezem a közelségét, így feltűnés nélkül aludtam el…
***
- Vic! hahó! Ébredj – hallom Fernando szólongatását.
- Hmm? – nyögöm ki, szemeimet valamiért nem bírom még kinyitni…
- Jól vagy? – kérdezi aggódó hangján.
- Miért? – lepődök meg, és a szemeim is kipattannak.
- Sírsz! Minden rendben? – mire oda kapom arcomhoz a kezemet és tényleg könnyesek lettek az ujjaim.
- Igen, azt hiszem minden oké, csak álmodtam.
- Rémálom volt? – faggatózik tovább szerelmem.
- Nem! álmomban egy másik életem volt, amiben te is szerepet kaptál. – kezdek el visszaemlékezni az álomra. Ekkor még nem gondoltam, hogy a jövőnket álmodtam meg… Mellette újra megtaláltam önmagamat.
- És? Folytasd, hallgatlak. – keltem fel az érdeklődését még jobban.
- Kimondhatatlanul boldognak és szerelmesnek éreztem magam, kábé mint most. de valahogy még is más volt erőteljesebb, minden érzékibb és pulzálóbb volt. A családom eltűnt a képből, csak te voltál és én. csak mi ketten, a világ ellen. Nem akarok hazamenni a családomhoz, nem bírom már sokáig velük… De magam sem tudom miért sírhattam…
- Gyere itt vagyok, nem hagylak el! – vigasztal Nando.
- De nem sokáig, már csak pár nap és haza kell mennem! Azután mi lesz? Nekem ott a suli, neked kezdődik a bajnokság… mi lesz velünk, mi?? – kérdeztem kétségbe esve és ismét sírni kezdtem… Végre találtam valakit akiért érdemes élnem, vagyis inkább ő talált rám, és most mikor minden jó, itt kell hagynom. Jó szeretem a barátaimat, a fogadott húgom és fogadott gyerkőceim, vagy Bettet és tudom, hogy ő is szeret a maga módján, vagy most már Dorát is imádom, és a fiúkat, de közülük számomra egyikük sem ér fel a nagy betűs Szerelemmel. A biztonsággal, a minden napos boldogsággal, és erővel, amit a szerelem adhat.
- Ne most rágódj ezen! Megoldjuk! Sssss – csitítgatott, nyugtatgatott és közelebb fészkelődött hozzám és magához szorítva kezdett el ringatni az ágyban, arcomat mellkasába temettem és lassan kezdtem lenyugodni az illatától, a gyengédségétől és az álomtól újra felgyülemlett egy-két könnycseppet muszáj voltam kipislogni, egy óriási sóhaj tört ki belőlem, mire elkezdte simogatni a hajamat, amitől teljesen megnyugodtam most már, nem sokra rá így aludtunk újra el.
Másnap 11 körül ébredtünk fel. Úgy gondoltam jó ötlet, hogy főzzek magunknak valami reggeli-ebédet, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én napom… Egy tányér, egy pohár, és az én testi épségem bánta idáig… egy kés pengéjét is sikerült meghajlítanom, most vagy én vagyok jobb, mint akármelyik bűvész, vagy Spanyolországba is elért a magyar tudat, hogy amit lehet azt spóroljuk ki a tárgyakból. Ezek után Fernando a konyhától és az evőeszközöktől már eltiltott, és kerített számomra műanyag cuccokat. Utána a nappaliban tespedtem, de egy kis rendet akartam ott rakni, mert szúrta a szememet a kisebb fajta rendetlenség, pedig nem is vagyok tisztaság mániás… de a tétlenségtől meg furcsa mód majd meghaltam…
Hirtelen fordultam meg tevékenységem közben és váratlanul neki mentem Fernek, úgy pattantam vissza róla, mint az ember az üvegajtóról amit nem vesz észre. Utánam akart kapni, de ügyetlen esésem következtében sikerült a lábát kirúgnom.
- Ahhhh. – jött ki számon egy csöppet sem kellemes érzésre utaló nyögés, miután földet értem, melyet egyből Nando súlya követett, ami nem épp pihekönnyű, és ő sem tudta tompítani esését.
- Te ma már tényleg semmit nem csinálhatsz! – tápászkodott egy kicsit feljebb, majd mellém guggolt, én örültem a tüdőmbe áramló levegőnek, és most már a “magaslatinak” is, mivel Fernando az ölébe kapott és ha jól vettem ki a szobát vette célba. Lefektetett az ágyra, majd mellém feküdt, kezeimet egyik oldalt lefogva, és mintha az előbbi nem lett volna elég, félig a másik oldalamra nehezedett, teljesen satuba fogva így. Erősen gondolkodtam egy kis bosszún, de már a nyakába se mertem finoman beleharapni, mert még a végén elharaptam volna az ütőerét, vagy kiderülne, hogy vámpír vagyok csak erről még nem tudtam, szóval inkább nem is próbálkoztam semmivel. Egy kicsit helyezkedtem már amennyire tudtam a nehezékemtől, fejemet nyakhajlatába fúrtam, mélyeket lélegeztem, amennyi csak belém fért és lassan fújtam ki a forró levegőt. Éreztem, hogy egyre inkább beleborzong, kinyitottam pilláimat, amivel dupla hatást értem el. Magamban gonoszul mosolyogva lágy puszit leheltem nyakára és újra lecsuktam szemeimet, már félálomba kerültem, mire éreztem, hogy elmozdul rólam, résnyire nyitottam szemem, és mosolyával találkoztam, mázsásnak érzékelt szemhéjam visszacsukódott, mégis erőt vettem magamon és nem hagytam, hogy elaludjak.
- Amúgy valamikor fogok levegőhöz is jutni? – kérdem meg tőle, mire kicsit felemelkedik rólam és megkönnyebbülten lélegzem fel, és újra lecsukódik a szemem.
- Álmos vagy? – kérdezi.
- Még egy kicsit várj, és megmondom. – válaszoltam cselesen, és egy értetlen fejet kaptam cserébe, hogy hogy nem lehet azt tudni, hogy álmos vagyok-e. Ezt kihasználva belecsíptem az oldalába és fordítottam a helyzetünkön. Épp az ölében helyezkedtem, mire felszakadt belőle egy fojtott tetszésre utaló hang… jobb karját az enyémmel együtt a feje fölé emeltem, és ráfeküdtem mellkasára, jobb oldalra hajtva megtámasztottam a fejemet, és egy csókot leheltem orcájára.
- Na most már álmos vagyok! – suttogtam.
- Ezért még kapni fogsz! – fenyegetőzik, de hasztalan.
- Majd, ha felkeltünk, talán akkor. – intézem el ennyivel és mély álomba próbálnék szenderülni, de úgy látszik egy életunt ember ezt nem hagyja...
- Majd csak akkor, mi? – fordít a helyzetünkön, és tart fogva… látszik a szemében az akarás és a harciasság.
- Nem bírod ki, hogy ne tiéd legyen az utolsó szó? – kérdezek vissza.
- Na és te? – folytatjuk a bő és értelmes kérdő mondatok csatáját.
- Hadd gondolkozzam… - taglalom magamban a dolgokat… mint például mit ennék ma vagy melyik számot kéne meghallgatnom… de a kérdésre akkor sem fogok válaszolni - Na jó legyen, adhatsz egy csókot! – adom meg magam nagy lelkűen és próbálom beállítani ezt a csókot a világ legnagyobb gondjának... mindig is önfeláldozó típus voltam, és én meg az a nagy szívem…
- Még, hogy egy csókot… Egy csókot!? – jut el a tudatáig, hogy mit mondtam.
- Igen, egyet! – húzom tovább az agyát, de valamin nagyon gondolkodik.
- Hmm… két lehetőséged van… az egyik, hogy addig foglak olyan hosszan csókolni, míg bele nem halsz. A második pedig, hogy egy csók után te fogsz könyörögni az én csókomért! Melyiket szeretnéd kicsim? – leheli szinte a számba, miközben végig a reakcióimat tanulmányozza.
- Az elsővel te sem járnál jól… holnapi újság cikkek címlapján a legfőbb hír:
“Fernando Torres halálra csókolta a barátnőjét!”
Vicces lenne drágám, annyi szent. Viszont a másodikra sem sok eshetőség van… - na jó talán… arra nagyon is sok eshetőség van, hogy ha így folytatja tényleg epekedni fogok érte, és bármi áron megszerzem majd, ha tudom, más nem akkor mellbedobással győzök! – szóval szerintem legyen a harmadik lehetőség az alvás!
- Azt már nem! – kel ki most már teljesen magából, és lecsap az ajkamra nagyobb erővel, mint Hiroshimára az atombomba. Hirtelen a levegő is kiszorult belőlem, még a végén tényleg halálra fog csókolni, és ha ezt tényleg a fejébe vette, akkor nekem végem… Csak aztán eszembe jutott emlékeztetni magam, hogy lélegezzek, és átadni magam a pillanatnak. Viszonzásomra amennyire csak tudott mosolyra húzódott szája és szeme megvillant, ő is tudta, hogy győzött és én pedig vesztettem, de ha minden vesztesnek ez jár, akkor szeretnék sokszor utolsó lenni. Teljesen felhevültünk, és folytattuk továbbra is a csók csatát, majd ő áttért a nyakamra és fülemre aztán a kulcscsontomat csókolgatta, szivogatta.
- Hééé, héé. Állj le! Hallod! – próbáltam magamtól eltolni, bár legbelül marcangolt a vágy.
- Miért? Nem jó? – teljesen ködös a szeme a vágytól, istenem segíts, mert rávetem magam.
- De, nagyon is… csak Dorától már így is megkaptam, hogy állandóan szeretkezünk. Nem vagyunk mi nyulak…
- Mit érdekel engem a húgom?
- Nagyon is érdekelni szokott a húgod. – jegyzem meg neki.
- De ne hogy már a szerelmi életembe beleszóljon, én se szólok bele az övékbe.
- Drágám abba nagyon is beleszokott szólni, ti meséltétek.
- Akkor a szexuális életembe, na abba nem hagyom. Kiélvezem még amíg itt vagy.
- Igen?! Akkor a másik szobában megtalálsz! – és kivágtattam a hálóból át a vendégszobába. még, hogy kiélvezi míg itt vagyok… leszakad a pofám. A meccset élvezze, meg a jó kaját, de hogy engem most nem fog az is biztos. Még a végén elhiszem, hogy csak játszópajtás vagyok neki semmi több.
- Életem! – szólongat az ajtó túl oldaláról.
- Nem érdekelsz!
- Szerelmem!
- Ez sem hat meg…
- Nem úgy gondoltam. Bemehetek?
- Nem!
- Jó akkor itt az ajtóban várlak.
Az, hogy jó ideig nem fogok kimenni az is holt biztos. Lefeküdtem az ágyra és gondolkoztam, és így nyomott el az álom. Felébredve Fernando mellettem feküdt és a plafont bámulta.
- Nem meg mondtam, hogy nem jöhetsz be?
- De. De miután nem válaszoltál a kérdésemre besurrantam és akkor láttam, hogy alszol. Komolyan nem tudom, hogy tudsz ennyit aludni, pedig még tél sincs, hogy téli álmot aludjál, kis macim.
- Én meg azt nem értem, miért csak aludni tudunk egymás mellett… - mire ismét a karjai között találtam magamat, gyors volt, mint a gepárd és én hirtelen fagytam halálra… Mivel drágalátos egyetlen és utolsó szerelmem a zuhany alá száguldott velem, és ránk nyitotta a hideg vizet, és a sikításom után jöhetett az ő leszidása.
- Te őrült szadista! Ááááh! Meg akarsz ölni?
- Te akartál felébredni nem?
- Nem ilyen áron…Zárd már el a csapot! És letehetnél…
Levetettem vizes gönceimet és magamra kanyarítottam a köntösöm.
- Na meg állj csak! – indulok meg Fernando felé, miközben ő majdnem pofára esett a farmerjában. Hát igen, menekülve nem jó vetkőzni… A nappalibban kergettem körbe-körbe, néha megállva és kivártuk merre lép a másik… Egyszer csak megszólalt a csengő és mindketten megtorpantunk.
- Nyitom én. – mondom, mert közel állok az ajtóhoz. – Te addig jobban teszed, ha menekülsz! – nézek rá annyira veszedelmesen, amennyire csak tudok, közben az ajtóhoz lépek, megigazítom szétzilált köntösöm és kitárom az ajtót. Kipirult arccal egy szál köntösben nézem őt, Ő meg engem…
- David?! - lepődök meg teljesen.
