A Real akkor is jobb...

Sorry, ezt most muszáj, és az idetévedő barca rajongóktól sem kérek bocsánatot...
Hogy mennének el a jó büdös picsába...
Egyszer kerüljek Spanyol (Barca) földre akkor kivégzem Messit... Számomra egyszerűen egy unszenves, kis genyó, egy senki, már ránézésre is. Csak azért mert istenítik, már azt hiszi mindent megtehet.
uwááááááááááá... ki tudnék most nyírni pár embert.
A vasárnapi meccsen a Real volt fölényben, és erre a barcának meg malaca volt... Szó se essék a támadó sorunkra is dühös voltam, hogy egy csomó helyzetet nem tudtak befejezni, rendesen szétcsapkodtam, karmoltam a combom... De meglepődtem, hogy akkor nem kakaskodtak és Sergiora kifejezetten büszke voltam, hogy nem szedett össze sárgát, csak azért, hogy kártyázhasson a többiekkel. XD
És erre most meg idegi roncs lettem... most is jól játszottunk. Tényleg jók voltunk. És ennek is ez lett a vége...
A fasz ki van vele, hogy mindenki a barcát dicsőíti. A kis törpe genyó meg semmi lenne Xavi és Iniesta nélkül, nem véletlen, hogy nem megy neki a válogatottban sem... -.-"
Komolyan még Pepe odalépéseire, berúgom az ajtót is és átmegyek a falon is mozdulataira is büszke vagyok, mert legalább jól odalépett nekik...
Özilt is már kifejezetten imádom, és erre a Marcatoons is rátett, de most is a helyzete, és a bunyózása, nálam mindent vitt :D
Most azt se bánom [max. holnapután xD ], ha a barcás olvasóimat elvesztem, de a barca-real meccsek mindig kihozzák belőlem az állatot.
Meccs közben is elfilóztam, hogy a spanyol válogatottért oda vagyok, de ha azok tagjai barca mezt húznak akkor már úgy rühellem őket, mint a kutya a bolhát és azok a kutyának se kellenek XD
na jó befejeztem... még jó, hogy decemberig nem lesz közös meccsük, de akkor decemberben szeretném a Real győzelmet szülinapi ajándékként XD

18. fejezet

Ezer bocs meg több anya medve a késedelemért! Ennyi telt tőlem... remélem azért élvezhető, és továbbra is visszajártok olvasni! :)

Mert végülis az író, semmi az olvasói nélkül!

[Mondjuk ez ott hibázik, hogy nem vagyok író... olyan... ]

Befogtam! jó olvasást és jó sok komment írást akár chatbe is! Nem célzok semmire, ááá dehogy...

~ Vic ~

Mikor megnéztem ki a telefonáló meglepődtem egy egészen kicsit, mivel nem számítottam a hívására. Még bele se tudtam gondolni, hogy egyáltalán miért hív engem, amikor már nem is vagyok Madridban. Hirtelen döbbenetemből feleszmélve inkább gyorsan felvettem.

- Hola Dora – köszöntöm spanyolul. Mire ő csak hadar és hadar. – Ezt most kérlek mondd el újra, lassabban és érthetőbben.

- Nem igaz, hogy nem figyelsz rám. – ripakodik rám.

- Figyelek, de nem vagyok gép puskaszájú beszédre állítva kora reggel, bocs. – célzok a hadarására. - Szóval? – Immáron lassan és érthetően vázolja nekem a szitut vagyis...

- Most olvastam a reggeli lapokat és, mint kiderült Bett lelépett és New Yorkban van. Te tudtál erről? Mindegy nem igazán lényeges, de nem értem, hogy volt képes ezt megcsinálni! Ott is modellkedik, és egy tehetségkutató műsorban lesz műsorvezető, de minek kellett ezért, az óceánon túlra mennie... Mellesleg a mailjeimre se válaszolt, a telefon pedig végképp luxus neki...

- Nem tudom mi történhetett. Megpróbálom én is mindjárt elérni! Visszahívlak majd... – rakom le a telefont, és egyből tárcsázom Bettet. Míg kicsöng gondolkozom, hogy egyáltalán mi a fene közöm van nekem ehhez. Oké, a barátnőm, de akkor is az, ha nem lógunk egymás nyakán és nem tudom a világ melyik táján van és mit csinál. És akkor is, ha nem beszélünk minden nap, még is tudom, ha bármi van számíthatnék rá, és ez természetesen fordítva is igaz.

Már nem tudom hányadjára csöng ki a telefon, de semmi eredmény, tényleg az idő eltolódásba meg bele se gondoltam.

Inkább ki is nyomtam és hívtam Dorát, hogy én se értem el, de biztattam, hogy próbálkozzon kitartóan, Bett biztos csak sokat dolgozik, azért nem ér rá válaszolni.

~ Bett ~

Nem rég feküdtem le aludni, és erre telefonom csörgésére kell ébrednem. Azt hittem megint a New York-i csajok hívnak, hogy menjek velük bulizni, hiába rázom le őket a bemutató után, pár pohár után eszükbe jut, hogy hol vagyok, és én miért nem bulizom velük... Már megbocsássanak, hogy én a maradék szabad időmben, mikor nem rohangálok, úgy, mint a mérgezett egér, akkor pihenni szeretnék. Igaz én választottam ezt az utat, szó se róla élvezem a munkám, de néha nekem is kell egy kis szünet.

Megnézve a kijelzőt őszintén meglepődök, Vic nem szokott feleslegesen hívogatni, és biztosan abba is belegondolt, hogy itt most éjjel lehet. De arról nem is tudhat, hogy én most New Yorkban vagyok, vagy igen?

Igazából nem tudom, hogy én ezt most felszeretném-e venni. Annyi mindent megbolygatna bennem és én önző módon, de nem akarom. Most az egyszer talán odafönt is szeretnék és mire rászánom magam, hogy felvegyem Vic már lerakta.

Visszafeküdtem a párnámra, de újra megszólalt a telefonom. Ezúttal viszont Dora keresett... ismét.

Az elmúlt napokban írt egy pár mailt, amikre nem válaszoltam, és párszor hívott is, de nem tudtam őket felvenni, visszahívni bevallom egyelőre nem akartam...

Most viszont kénytelen vagyok felvenni, mert tudom, hogy nem fog békén hagyni, ha nem beszél velem. Így talán megnyugszik egy kicsit az anyáskodó lelke.

- Na végre felvetted. Még is, hogy a büdös fenébe képzelted ezt? - kezdi egyből a lecseszéssel.

- Hajnali 3 van, ha akarsz valamit, hívj vissza mikor lenyugodtál. – válaszolom neki nyugodtan, mert ez nem nagyon tud érdekelni ilyenkor.

- Megértem, hogy nem akarsz velem beszélni, de akkor azt közölhetted volna! – de csak kinyomom, úgy is vissza fog hívni, ha el is küld melegebb éghajlatra, de visszahív.

Mit mondtam? Most már tényleg mehetek lottót venni... Már hív is.

- Ismerlek Dora, mint a tenyeremet, és tudom, hogy ennyi nem volt elég ahhoz, hogy lenyugodj. De ha ennyire mosni akarod a fejemet, telefonon keresztül, ami nem lesz olcsó, akkor hallgatlak.

- Kit érdekel most a telefonszámla? Esküszöm, ha az anyád lennék, most azonnal ide kéne tolnod azt a formás kis seggedet! Mi az, hogy eltűnsz, és hónapokra lakcímet változtatsz? Mindig csak menekülsz, és nem vagy hajlandó szembe nézni a dolgokkal. Komolyan mi a fenét kezdjek azzal a csökönyös agyaddal?

- Sok módszert próbáltunk, de egyik sem vált be, ha nem emlékeznél rá...

- Hogy tudsz így beszélni félvállról? Kihullik tőled az összes hajam.

- Akkor akár le is rakhatnánk. – mondom közömbösen.

- Na idefigyelj és most végig hallgatsz! Ha még egyszer ilyet csinálsz miután hazajössz én foglak elrugdosni, de egészen Japánig!

- Még valami vagy hagysz aludni?

- Egyelőre ennyi, majd ha összeszedtem a gondolataimat elküldöm mailben, és tessék rá válaszolni! És a hívásaimra is!

- Oké Mamma, ha az nem hajnal 2 és 6 között van!

- Most bezzeg tudsz Mammázni... jó éjt. – rakja le a telefont.

Aztán az jött, amire számítottam. Még bő egy órán át gondolkoztam, és csak forgolódtam, mire sikerült elaludnom.

Reggel a második dolgom volt megnézni a mailjeim, már előre tudtam, hogy egy újabb regény fog várni Dorától, és nem csalódtam.

„Te idióta picsa! Mi a francért menekültél el megint? Ha azért, mert tesó mást szeret, akkor elmondom, hogy ha léptél volna bármikor is felé, talán ez máshogy lenne most. De teeee nem, mert “A barátságunk fontosabb, mint az érzéseim” szöveggel folyton kibújtál ez alól. És most saját magadnak köszönheted ami történt, ahelyett hogy Fernando és Viki barátjaként is elfogadnád, hogy boldog inkább elmész, sőt mi több menekülsz a saját érzéseid elől.
Hogy még csak látnod se kelljen az ő boldogságát, és egyben az egyik barátnődét. És még magadnak sem ismered be, de féltékeny vagy. Féltékeny vagy a szerelmükre és a boldogságukra! De leginkább Vikre, mert te is lehetnél a helyében! Mondhatom baromságból kitűnőre vizsgáztál. És ha ez még nem lenne elég, akkor egy árva szó nélkül lépsz le, aminek a következménye, hogy mindenki égen és földön keresett. Arról nem is beszélve, hogy egy újságból kellett meg tudnom hol vagy, és munkába hajszolod magad! Mondhatom köszönöm szépen, rendes barát vagy. Se egy levél, se egy hívás hogy jól vagyok, majd mikor végre hajlandó vagy felvenni, akkor úgy beszélsz az emberrel, mintha te lennél a királynő... Gratulálok.

Büszke lehetsz magadra. De tudod mit, menj a fenébe...

Ui.: Kíváncsi lennék, hogy Fernando most vajon veled járna-e, de a lökött agyadnak és önértékelésednek köszönhetően ezt már sosem fogjuk megtudni! Viszont mindegy is, mert én örülök a boldogságának és annak, hogy Vikivel van!"

Fapofával olvastam végig a levelet. Legbelül bánt, hogy ennyire kikelt magából és elküldött a fenébe, de tudom, hogy ez csak azért van, mert zavarja őt az én ökörségem. Mindig kimondja azt, amit gondol, és én most ezt hoztam ki belőle. De azt is tudom, hogy pár nap múlva, ha írok neki addigra már lenyugszik, és én is elfelejtem ezt, kibékülünk és normálisan beszélgetünk egymással. Igaz, ez a helyzet most nehezebb, mint mikor régen valami apróságon összekaptunk.

Dora csak jót akar nekem, de nehéz szembe néznem az érzelmeimmel és, ha már tudom mi micsoda, akkor azokat felvállalnom. Talán a visszautasítástól féltem mindig is... Fernando meg úgy sem viszonozta volna az érzéseimet. Biztosan viszont semmit sem tudhatok, hiszen vagy más miatt, vagy csak szimplán magam miatt inkább meghúzódtam.

Elvégeztem a reggeli teendőket, felöltöztem edző cuccba és lementem futni. Minden napos teendőm, ha van időm rá, de még sem nyűg. Élvezem, hogy futok, ahogy a levegő körülöttem jár, és hogy kikapcsol az agyam. A közeli parkba szoktam lemenni, mert itt az utcákon életveszélyes, és a rengeteg ember között sem lehet szaladgálni.

Úton oda felé mindig megbámulom a hatalmas felhőkarcolókat. Hatalmasak és erősnek tűnnek, majdnem minden környezeti hatást kiállnak, kivéve az ember által önként való rombolást. És belegondolni, hogy mennyi titkot rejthetnek, hány ezer ember dolgozhat, élhet egy ilyen épületben. Mire újabb és újabb elméletek, kérdések jutnak eszembe addigra mindig el szoktam érni a park bejáratához. Bár már az is előfordult, hogy azon kaptam magam, hogy állok a beton és üveg rengeteg között és csak nézek felfele. Ilyenkor lassan csöppenek vissza a való világba és szörnyülködve még is apró csodálattal nézem, hogy az emberek körülöttem mennyire rohannak. És hajszolják az életük.

Futás után mindig bemegyek a boltba, szokásosan veszek két üveg gyümölcslevet és valami reggelinek valót. Felérve lerakom a vásárolt dolgokat, gyorsan lefürdöm felveszek egy farmert, és felsőt. Megreggelizem, laptopom berakom a táskájába és indulok a tévé csatorna székhelyére. Ma a tehetség kutatón dolgozok. Csak harmadik napja folynak a meghallgatások, de már most rengeteg jelentkezőn vannak túl a zsűrik, és még mennyien vannak. Most még csak annyi a dolgom, hogy elcsípek egy-két embert és riportot készítek vele, amin mindenki meglepődik, hogy milyen jól megy és milyen gyorsan ráéreztem. Persze, ha tudnák az igazságot nem ezt mondanák, csak José és természetesen a szüleim tudnak arról, hogy médiaszakot végeztem Magyarországon.

Még tegnap volt egy személyes kedvencem, egy testvér pár, nem a saját dalukat adták elő, hanem Eminem – No love számát, de így ism nálam mindent vitt, és hogy ha én lennék a mindenható, már mindent megnyertek volna.

Az emberek jönnek és mennek állandóan, így hamar eltelik az én délelőttöm, míg másoknak lassan és kínkeservesen, hogy vajon bekerülnek-e, elég jók-e. Állandóan meg kell felelnünk valakinek, és legfőképpen magunknak, ami nem mindenkinek megy könnyen, és egyeseknek a csalódás a nehéz, ha szembesül vele, hogy nem volt elég jó.

Gondolkodásom közepette a szomszédos étterem felé tartok, hogy ebédeljek, rendelek a pultnál, hogy minél gyorsabban kihozzák és leülök.

- Leülhetek? - érkezik a kérdés. Felnézve látom, hogy Tyler az, az egyik testvér.

- Persze. – válaszolok neki mosolyogva, de aztán visszafordulok a gépemhez és újra komoly vagyok.

- Mit csinálsz?

- Békítő mailt próbálok megfogalmazni, de eddig még nem jutott semmi jó eszembe. Köszönöm – mondom a pincérnek, aki kihozta az ebédem.

- Önnek valamit?

- Egy cappuccinot csak, köszönöm.

- De szerintem csak később fogom tudni megírni, most még minden össze van kuszálva a fejemben. – fejezem be a mondatom és bekapom az első falat sült csirkemellet. Ebéd közben jót beszélgettünk, és szerencsésen elterelte a gondolataimat és nevetve mentünk vissza.

Este hazaérve be üzemelem a laptopom és csak ülök felette és nézem a villogó kurzort. Mit írjak neki? Egyáltalán tényleg írjak neki? Szinte repül az idő, ahogy elvétve az órára nézek, már több órája itt ülök és semmi. Hirtelen felindulásból végül csak belevágok, lesz, ami lesz...

"Először is szia!

Köszi, hogy elküldtél a fenébe, és hogy lepicsáztál. Eddig még sosem mondtál ilyet...
És miért? Most mégis mit kéne csinálnom? Tartsak nekik gyertyát vagy mi? Jobb, úgy mindenkinek, hogy nem vagyok a közelben és neked sem kell az én bús képemet nézned.

Egyébként meg felajánlottak egy munkát, ami pont kapóra jött és elfogadtam.

Ja és gondolom miattad keresett Viki is, de feleslegesen. Tudhatnád, hogy nem szeretnék most vele beszélni... Te tudsz csak erről az egészről, és csak veled tudok róla beszélni, de ha csak lecseszni tudsz, akkor arra nem vagyok kíváncsi.

Ui.: Ha már azt mondtad örülsz annak, hogy Fernando Vikivel van, akkor akár meg is köszönhetnéd, hogy nem léptem semmit és most boldogok, mert én nem tettem nekik keresztbe...

Majd beszélünk... amikor nem harapod le a fejem..."

~Vic ~

Esztivel bementünk a városba csavarogni, egy újságos előtt elhaladva láttam, hogy az itteni újságokba is belecsempészték Bett New York-i munkáját. Megveszek kettőt a pletyka lapok közül, akik a “nagyon híres” magyar “sztárokkal”, és néhány külföldivel foglalkoznak. Elsüllyesztem az óriási táskámba, bár most nincs sok dolog benne, de szeretem ezt hordani. És ki tudja hova keveredünk mi ma még Hugival és mit vásárolunk... bár még azt sem igazán tudjuk, hogy mit akarunk csinálni...

- Jut eszembe, nekem kell egy új telefon! – majdnemhogy kiáltok fel, a nagy gondolkodás közepette, hogy mit csináljunk.

- Minek ott a régi!

- Mert kell egy új szám, és akkor már a régit is lecserélhetném, úgy is kezd beszarni a billentyűzete.

- Hát jó, akkor irány a pláza!

- Öhm, Eszti... A Westend a másik irányba van... – röhögöm el magam. Nem túlságosan jártas Pesten, de metróval már tudja a Westendbe az utat, csak, hogy most a föld felett vagyunk.

- Ne röhögj! Nem szép dolog.

- Tudom, de akkor is – folytatom tovább. – Szeretleeeek! – mondom röhögve.

- Az a szerencséd, hogy én is téged – és ő is elneveti magát.

A T-mobilehoz megyünk be, mert eddig is ilyen számom volt, és ennél a szolgáltatónál láttam azt a telefont, amit szeretnék. Sony Ericsson Vivaz Prot...

- Sajnos nincsen. Próbálja meg másik üzletben vagy esetleg érdekli a sima Vivaz? – mondja az eladó.

- Nem, köszönöm. Viszlát – lépek el a pulttól és Eszti is követ. – Gyere menjünk el máshova.

- De előbb együnk, reggel óta nem ettünk semmit.

- Ígérem fizetem a kajádat, de előbb szerezzük be a telefont és utána segíts egy kicsit!

- Na jó, de miben?

- Majd meg tudod! – mosolyodom el gonoszan és sejtelmesen.