Menekültem az engem üldözők elől. Nem tudtam merre futok, hol juthatnék ki, hogyan menekülhetnék meg teljesen fegyvertelenül, csak szaladtam. Természetesen mentettem az életemet, hiszen soha nem volt célom, hogy fegyver által haljak meg. Az ösztöneim hajtottak egyre tovább és tovább, na meg az a mérhetetlen adrenalin és szabadulási vágy. Viszont ha elkapnak és mázlim van egyből lelőnek és nem kínoznak meg. Bevetődtem egy fal mögé és kifújtam magam, nem hallottam semmilyen neszt, majdnem hogy lenyugodtam és levegőt is kaptam, megpróbáltam reálisan gondolkozni, de a vérem még mindig a fülemben dübörgött. Nyugodtan pillantottam fel mikor is egy fegyver csövével néztem szembe… hát ennyi volt! Támadómnak csak félig láttam az arcát, de azt a gúnyos mosolyt soha nem fogom feledni, amibe beleborzongtam és amit utoljára láttam… szépen lassan húzta meg a ravaszt, az utolsó percig kiélvezte a helyzetet, élvezte, hogy gyilkolhat! És eldördült a fegyver, én meg még inkább megpróbáltam a falhoz passzírozni magam, hát ha az megment, de nem…
Zilálva és levegőért kapkodva ültem fel ágyamban a mindent elborító sötétség közepette. Hihetetlenül valóságos volt az álmom, átéltem és éreztem a halálfélelmet. Ilyet többet nem akarok átélni az is biztos. A digitális órára nézve láttam, hogy éppen csak elmúlt fél 3. Körbenézve megláttam a nyitott erkélyajtót amin hideg levegő áramlott be, akkor emiatt is megborzonghattam, nem csak attól a mosolytól, ami még mindig elevenen él az elmémben. Csak egy valamit nem értettem, hogy én mindent becsukva hajtottam álomra fejemet… egy topban és rövid nagyon rövid nadrágban keltem ki az ágyból, hogy becsukjam. Úgy gondoltam, hogy egy tea vagy kakaó jól esne kihűlt szervezetemnek, két bátortalan lépést ha tehettem a szoba ajtóm irányába és egy kattanó hangot hallottam meg közvetlen közelről, mire megtorpantam. A sötétséget fürkésztem, hát ha meglátom azt a valamit, ami kattant. Az utcán elmehetett egy autó egy kis halvány fényt adva a szobának, ha eddig nem voltam falfehér most biztos sikerült elérni. Kísérteties módon újból egy fekete fegyver csodával nézhettem szembe, mintha az élethű álmom nem lett volna nekem épp elég… De mi van, ha még mindig álmodom?! Megkockáztattam, hogy megmozdulok és megcsípem magam, vagy felpofozom magam vagy az ellenfelem, hiszen ha álmodom akkor úgy is túlélem!
- Ne mozdulj! – hát ez nagyon nem tűnik nekem álomnak…
- Ki vagy és mit akarsz? – kérdeztem meg felbátorodva, hangom egyáltalán nem remegett, pedig meg lett volna rá minden okom.
- A főnök látni akar!
