muhaha :) Esztinek köszönhetően nem kellett megírnom 100 oldalig, csak 95-ig :P szóval azt az 5 oldal hiányt rajta kell leverni :P na jó nem kell őt bántani, én voltam a cseles :P
Szóval így csak következőleg lesz az, hogy elérem a 100. oldalt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok idáig :) De hát ez Nektek is köszönhető! És ha már itt tartunk, azon is meglepődtem, hogy minimum 36-an jártok erre és olvassátok a történetemet, nem kicsit sokkolt a dolog! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien jártok erre, de ez a szavazás most meglepő eredményt hozott. Az az egy darab meg le van tojva, mert TI vagytok a lényegek!!! Szóval rinya befejezve, és továbbra is hozni fogom nektek az új fejezetet, mert még ha kommentet nem is hagytok még a chatben sem, már látom, hogy megéri írnom, elvégre nem véletlenül jártok vissza és szeretnétek új fejezetet! Ismét csak köszönni tudom nektek! :)
Na jó szófosás befejezve, jó olvasást, remélem ez is jó lesz!
~ Vic ~
Fernando szinte belekényszerített abba, hogy elkezdjünk egy kis színjátékot játszani, így az utolsó közös esténken. Ami ismét odavezetett, hogy nem bírtunk megálljt parancsolni az érzéseinknek. Egy ideig még gondolkoztam, hogy mennyi időt lehetünk mi majd külön, de végül belefájdult a fejem és lassan én is elaludtam, és az álomvilágba léptem, amely előrébb hozza számunkra a holnapot és az elválás pillanatát.
Reggel magamtól ébredtem fel és csak bámultam a plafont. Nyolc óra van, hat óra és indul a gépem és, ha minden jól megy este hétre már otthon is leszek.
- Jó reggelt! – hallom meg Fernando hangját.
- Neked is – fordulok felé egy puszira, különben, ha nem kapja meg egész nap morcos lesz vagy maga veszi el. Kedvétől függ, ezt már kitapasztaltam.
- Min gondolkozol?
- Csak, hogy nem soká már otthon leszek... – komolyan, ha nem lenne egy évem még a suliból és nem lenne a részmunka idő állásom, ami jól fizet, akkor simán elgondolkodnék azon, hogy nekem még mi értelme van hazamennem, ha ott nem vár rám más csak a szenvedés. Itt pedig a szerelem és a nyugodtság. De hát sajnos még van, ami Magyarországhoz köt, a barátaimon kívül is.
- Nyugi, hamarabb fogunk találkozni, mint ahogy azt te gondolnád!
- Gondolod? – fordulok vissza felé.
- Igen! – ad puszit az orromra, majd a homlokomra.
- Hiszek neked – mosolyodom el most már én is. – Na ideje felkelni és kezdeni magammal és a cuccaimmal valamit... – ki akarnék szállni az ágyból, de Fernando visszaránt, mielőtt még teljesen ráborulnék sikerül a másik kezemmel megtámaszkodnom.
- Még egy kicsit maradjunk így, kérlek!
Nem válaszolok neki semmit csak ráfekszem, átölel és mellkasára hajtom a fejem és hallgatom a szívverését, nyugodt lélegzését.
Nem tudom meddig feküdhettünk így, de mikor Fernando abba hagyta a hátam cirógatását azután nem sokkal kimásztam kezei közül hadd aludjon kényelmesen. De ami utána történt megmosolyogtatott, ahogy felálltam az oldalára fordult, és közelebb húzódott oda ahol én is aludtam. Kimentem a konyhába, hogy elindítsam a kávéfőzőt, és míg az magában el volt addig elmentem a fürdőbe, hogy beállhassak a zuhany alá. Miután végeztem felvettem Nando köntösét, mivel az enyém a szobában volt és nem akartam bemenni se a köntösömért, se ruháért nehogy felkeltsem. Visszamentem a konyhába a friss gőzölgő kávéért, hogy egy kis életet leheljek magamba. Vagyis inkább az agyam tudtára adjam, hogy én most kávét ittam és most hű de ébernek kell lennem. Nem igazán hatnak rám az ilyen koffein tartalmú italok, de hogy akkor miért iszom őket még én magam sem tudom.
Már majdnem elfogyasztottam a bögre tejes kávémat mikor bejött David is a konyhába teljesen felöltözve.
- Jó reggelt! – köszöntöttem.
- Jó reggelt – mondta ő is, töltött magának kávét és leült mellém a pulthoz.
- Készülsz valahova? – kérdezek rá. Anyám, már ez is eléggé olyan, mintha a gyerekünk lenne, én meg anyáskodom felette. Szörnyű vagyok?! Nem!
- Aha. Elmegyek lakást keresni, nem élhetek örökké Fernando nyakán. De először is elmegyek Patriciához az autómért meg még egy-két cuccomért, és gondolom megbeszéljük a válást meg a dolgainkat...
- Hosszú napod lesz, de akkor már nem is találkozunk egy ideig, szóval még most kell könnyes búcsút vennünk! – viccelek persze, akivel eshetőség van könnyes búcsúra az Fernando.
- Már ma mész? – lepődik meg. – Azt hittem majd csak holnap. Azt hiszem kimaradt egy nap az életemből – vág elgondolkodó arcot és azon töri a fejét, hogy mikor lehetett az, hogy kiesett egy napja.
- Az elképzelhető – mosolygok bele a bögrémbe.
- Hát akkor jó utat! Én megyek, szia. – ad két puszit, berakja a csészéjét a mosogatóba és el is tűnik.
Én is befejeztem a kávémat és bemerészkedtem a szobába a táskámért. Halkan összeszedtem azokat a cuccaimat, amiket láttam és a sport táskára helyeztem, kivittem a kanapéhoz. Kipakoltam, hajtogattam, bepakoltam... összeszedtem a fürdőből is a dolgokat. Felöltöztem, Fernando köntösét visszaakasztottam, fogat mostam, meg halványan kisminkeltem magam. Mikor eljöttem Pestről nem voltam ennyire barna bőrű – tűnődök, itt meg alig voltam a napon és még is barnultam. Megint mehettem vissza a táskámhoz, hogy belerakjam a neszesszerem, ami kimaradt az előbb. Összeszedtem az új cipőm, és a másikat. A harmadikat kint hagytam, hiszen abba megyek haza. Levettem az akasztóról a kis kabátomat is és azt is beraktam, mert nincs rossz idő, szépnek ígérkezik ez a nap idő szempontjából. Arról meg, hogy Pesten milyen idő van gőzöm sincs és azt sem tudom milyen lesz mire hazaérek...
Hazaérek... de utálok erre már csak gondolni is, hát még, hogy fogom utálni mikor leszáll a gép. Mondjuk sosem tekintettem hazámnak az országot, a helyet ahol éltem azt sem, maximum a szobámat, amit én alakítottam ki.
A táskám cipzárjával küszködök, mikor Fer hátulról átölel és vállamra fekteti fejét.
- Miért nem keltettél fel? – a nyakam fel fordulva beszél, így a kifújt levegője nyakamat cirógatja, engem mosolygásra és remegésre késztetve, ahogy nem bírok szabadulni előle.
- Gondoltam hagylak aludni, ha már visszaaludtál.
- Egyedül vagy? – néz a nyitott vendégszoba ajtóra.
- Igen egyedül vagyunk. David elment Patriciához, meg lakást keresni. De szerintem miután elmentem várhatod a hívását, hogy beengeded-e, mivel kulcsa még mindig nincs – mondom mosolyogva.
- Remek – sóhajtja.
- Már nem kell sokáig kibírnod. Talál egy lakást és elmegy mielőtt még azt mondhatnád fapapucs vagy eljutnál addig, hogy tényleg adsz neki egy kulcsot.
- Meg lehet. Mit akarsz csinálni mielőtt elmész?
- Nem tudom. Mondjuk pakolni, enni, pihenni és mindeközben veled lenni.
- Hmmm... akkor elviszlek valahova
- De nem kell.
- De én meg szeretném.
- Jó legyen, ha ettől boldog vagy.
- Az vagyok, bár jobb lenne, ha te is boldog lennél tőle.
- Majd megpróbálom. Jó leszek így, ahogy vagyok? – kérdezem tőle.
- Tökéletes, mint mindig – néz végig a fekete csőfarmeron és a fekete-szürke-pirosas kockás ingemen, aminek ujjait könyékig feltűrtem, elől pedig a mellemre feszül.
- Nem azt kérdeztem, hogy neked jó-e, hanem oda ahova viszel. – de azért mosolygok rajta magamban.
- Oda is jó lesz.
- Oké. Akkor én befejezem a pakolást, te meg addig... – gondolkodom el, hogy mit csináljon, de nem jut eszembe semmi - csinálsz, amit csak akarsz – nevetem el magam.
Bemegyek a szobába, összeszedem, amit még ott hagytam és kiviszem, hogy elrakjam, köztük Fernando pólóit is. Kíváncsi vagyok mikor veszi észre, hogy mindkettő nálam van. Ő közben már elment fürdeni, én pedig már mindent beraktam, amit hozhattam és vehettem az itt töltött időm alatt. Majdnem két hetet itt voltam, mégis úgy érzem, mintha csak három nap lett volna.
Leültem a kanapéra és vártam, hogy Fernando végezzen és azt mondja mehetünk, bár még csak tíz óra körül jár az idő. Kijött a fürdőből, felöltözött egy sötét bő farmerba, és egy fehér mintás pólóba. Lerakta mellőlem a táskámat és leült mellém és bekapcsolta a tévét. Hát úgy látom ráérünk, ezért bevackoltam magam Fernando egyik karja alá. Fél tizenkettő körül mondta, hogy kezdjünk el szedelőzködni. Felvettem a fekete magassarkúm, még egyszer körbe jártam a lakást, hogy biztosan mindenemet elraktam, végezetül felvettem a kis-nagy női táskámat, amire néha inkább mondják azt a barátnőim, hogy hajós koffer főleg, ha jól meg is pakolom. Fernando pedig felvette a másik táskát a vállára.
- Nem tudom mikor végzünk – adta meg a választ, a ki nem mondott kérdésemre, mert elég volt a két szép szemem, egy olyan nézéssel, hogy “az meg minek?” – Nem akarom, hogy lekésd a gépet, bár az más kérdés, hogy nagyon is örülnék neki, de utána is van járat...
Fájó szívvel mondtam búcsút nem tudom mennyi időre Fernando lakásának is. Leérve a mély garázsba ismét a Shinarihoz mentünk, amin egy jót mosolyogtam a tegnapi kora estére visszagondolva, és elnézve Nando is erre gondolhatott.
A nagy táskát berakta hátra, ami meg nálam volt azt beraktam a hátsó ülésekre.
Nem nagyon gondolkoztam azon vajon hova is vihet, hiszen, ha akarja úgy is elmondja, de ha még sem, amikor odaérünk úgy is kiderül.
Egész úton végig bambultam kifelé, és néztem a járó kelő embereket. A belvárosban állt meg, de semmi különlegeset nem láttam.
- Hova hoztál te engem? – kérdezek rá mikor mellém ér.
- Csak gyere – fűzi össze ujjainkat és kezd el vezetni. Pár métert megteszünk előre, majd egy hosszú kapualjba vezet. Kiérve belőle egy négyszögletű udvaron vágunk át szembe egy kovácsolt vaskapu áll kitárva, mi pedig afelé tartunk.
- Senor Torres! Jó napot! Az asztal már készen áll – köszön rá egy fiatal uniformisba öltözött fiú.
- Te képes voltál egy étterembe elhozni? – kérdezek rá szinte szájtátva, mikor már elindultunk az asztalhoz.
- Igen. Miért? Baj? – néz rám fürkészően.
- Nem – rázom meg finoman fejemet. Igazából csak meglepett ezzel a cselekedetével. Étteremre nem is gondoltam, jó szinte semmire se, csak arra, hogy száll, száll a repülő tova... Azt hiszem Nando még nem fogyott ki a nekem szánt meglepetésekből. – Köszönöm – fordulok felé és adok egy apró puszit a szájára.
Belegondolva ez az első eset, hogy csak kettesben mutatkozunk egy helyen, itt Spanyolországban. Megmutatva a világnak, hogy jól meg vagyunk együtt. Nem tudom... lehet, hogy elsiettük a dolgokat? Szinte egyből mutatkoztunk együtt, hamar kiderült, hogy együtt vagyunk. Míg mások több hónapig titkolják, védik szerelmüket a “sztár” világban. De mit is érdekel engem más szerelmi élete?! Hisz mi, mi vagyunk és nem mások. A miénk a fontos, hogy szeretünk, nevetünk, szomorkodunk, vigasztalunk, viccelődünk, és ismét csak szeretünk. Kell még nekünk még valami? Én nem hiszem. Várjunk, még is csak jó lenne még valami... Egy centi távolság, akár lehet tíz is, na jó maximum 100 centi is, de ne legyen több ezer kilométer köztünk, már most úgy érzem, hogy bele fogok pusztulni, ha nem bújhatok a karjai közé. Sokkal rosszabb lesz, mint eddig... ha ölelésre vágytam, vagy egy-két csókra, átszaladtam a túl oldalra az exem lakására, vagy ha nem volt országon belül akkor valahogy kibírtam míg újra Pesten nem jár... De Fernandoval rosszabb lesz, jobban kötődöm hozzá bárkinél is, és ha mondjuk szeretet hiányom van, a gyógyír legalább három órás repülőútra van tőlem... ami egy haldoklónak, hosszú idő. Na jó még nem temetem magam előre.
- Nincs mit – mosolyodott el végre szívből. Valószínűleg feszengett, hogy mit szólok a meglepijéhez főleg, hogy magamba fordulva gondolkoztam.
- Ahogy látom jártas vagy erre – célzok a fiúra, aki az asztalunkhoz vezetett és már el is ment az ital rendelésünkkel, minket kettesben hagyva az étlappal.
- Nem annyira, anyáékkal voltunk itt úgy egy éve. De kellemes hangulatú és meg tetszett és mára tökéletes volt, azért is, hogy elkülönítve van kialakítva.
- És ezt mikor szervezted meg?
- Mielőtt lefürödtem – húzza fél oldalas mosolyra száját – Ezért is vártak most minket, de lehet amúgy is felismert volna a srác. Azért azt hiszem szép nap lehet számukra a mai, hogy az ő éttermüket választottuk. Ugye nem baj, hogy nagy valószínűséggel lesz rólunk pár kép?
- Nem gond, majd csak meg szokom, hogy egy-két helyen az én fejem köszönt vissza. Ajánlj nekem valami finomat! – kérem Fernandot.
Ő rendelt mikor kihozták nekünk az üdítőt, beszélgettünk, ettünk mikor azt is kihozták. Fernando nagyon finomat rendelt nekem, rengeteget tálaltak, meg sem bírtam enni az egészet. Sajnáltam ott hagyni azt a keveset, de már így is kipukkadok, rosszul lenni meg nem szeretnék.
Egy keveset még ültünk az étteremben, de lassan indulnunk kell... Fernando fizetett és indultunk a reptérre. Megérkezve még, amíg tehettem kíváncsi szempárok nélkül megcsókoltam. Talán percekig is csókolhattuk egymást lassan, figyelmesen. Elválva sem távolodtunk el egymástól, arcomat simogatta, a homlokomat az övéhez hajtottam. Nehéz a búcsú, de hinnem kell, hogy nem lesz szörnyű a külön töltött időszak. Ideje volt már kiszállni és elindulni... felvettem a napszemüvegem, mint Fer is. Kivettem a táskámat, addig ő is a csomagtartóból. Kezünket összekulcsolva mentünk be a terminálba, még egy pár csókot váltottunk, nem akartuk elengedni egymást, de mennem kellett. Felvettem a táskámat a vállamra, még egy gyors puszit adtam neki és mentem becsekkolni és várni, hogy felszállhassak.
A repülő utat átaludtam és a stewardessre keltem fel, hogy kössem be az övem leszállunk.
Hát újra itthon...
Leszálltunk, megvártam a csomagom, és mikor végre megkaparintottam kerestem egy kevésbé forgalmas helyett, ledobtam a tatyót, megkerestem a telefonomat és felhívtam Esztit.
- Szia. Hazaértem, indulhatsz.
- Szia. Tök jó csak van egy kis gáz... – mondja.
- Anyádék, mi?
- Ja...
- Egyszer megcsinálod végre, amit én mondok? Legalább legyen alapja is, ha már azt mondják én rontalak el téged...
- Mondjad...
- Vagy felszállsz a leghamarabbi vonatra, vagy én megyek érted kocsival! Választhatsz!
- Akkor inkább a vonat, azért talán nem hisztiznek majd annyira... várj egy kicsit.
- Oké.
- Megy egy IC hatkor azt még elérhetem, és majdnem kilencre vagyok a keletiben az jó?
- Nekem tökéletes! Majd ott várlak! Valami van hívj, szia!
- Szia tesó.
Lerakva egyből Fernandot tárcsáztam.
- Szia, megérkeztem épségben!
- Hola! Akkor jó. És mondd, nem akarsz visszafordulni?
- Örömmel – nevetünk fel – de sajnos nem lehet – szomorodom el ismét.
- Tudom. Pedig már most nagyon hiányzol.
- Te is nekem. De majd megoldjuk együtt.
- Szeretlek kicsim! – mondja.
- Én is téged! De most már mennem kéne, hogy ha haza is akarok érni valamikor.
- Rendben, majd beszélünk. Vigyázz magadra!
- Te is!
Kimentem a reptér elé, beszálltam egy taxiba és haza vitettem magam.
Hazaértem végre, ettem és ledőltem az ágyamba, nem volt kedvem semmit sem csinálni, meg energiám se nagyon. bekapcsoltam a tévét és kerestem valamit műsort, de semmi jó nem volt még, csak az idióta sorozatok. Végül a Discoveryn hagytam, és majdnem elaludtam, pedig nem kellene, de hál égnek megszólalt a telefonom.
Azt hittem Eszti lesz az, de nem ő volt.
- Mit szeretnél? – veszem fel és kérdezek bele egyből.
