1. fejezet...

~ Vic ~

Mondhatni elég fiatalon ismertem meg őt. Alig múltam 20 éves... Naiv voltam és szerelmes. Amikor csak tudott Magyarországon volt nálam, és szinte minden időnket együtt töltöttük. Volt mikor én mentem el hozzá, ha időm engedte. Pénzzel nem kellett sose foglalkoznom, mert ő mindig mindenről gondoskodott... amit valójában nagyon utáltam, mert máig nem szeretem, ha helyettem fizetnek dolgokat. De a szemem előtt lebegett az, hogy láthatom. Persze ő mindig azzal védekezett, hogy értem bármit megtesz, és ha tehetné a csillagokat is lehozná. Hát nem kis édes szerelmes? Az, én is azt hittem...

Egyszer megint Pesten járt nálam és egy étteremben vacsoráztunk, az egész furcsa volt, mert nem szoktunk nyilvános helyeken megjelenni... kerültük a nyilvánosságot. És köszöntük, nagyon jól meg voltunk nélküle. Aznap este megkérte a kezem egy hatalmas briliánssal ellátott gyűrűvel. Mi mást mondhattam volna, mint egyből igent. Minden annyira szép és jó volt... akkor. Másnap az újságok tele voltak a képeinkkel... hihetetlen. Utálom a szennylapokat... Világra szóló lagzit emlegettek. Oh mily hízelgő...

Azt kérdezed mért kerültünk bele újságokba? Miért volt az egész körül ekkora felhajtás?

Elmondom. Egy híres focista volt a barátom, egy idősek voltunk, és szerelmesek azt hiszem... A barátom vagyis vőlegényem származása félig olasz félig magyar volt... szerettem és bármit megtettem volna érte. De hiába volt mindig mellettem és leste a kívánságaimat néha mégis úgy éreztem, hogy nem ismerem őt. Ki az aki mellettem van? Tettem fel néha a kérdést magamnak. Mindig mikor magamra hagyott, nem voltam benne biztos, hogy merre jár, vajon megcsal-e? Bíztam benne, de nem is. A nélküle töltött idő mindig kínzó volt és fájdalmas... És mikor megláttam örültem, hogy visszatért hozzám és hamis mosollyal a szemembe azt tudta mondani „szeretlek”. Most már visszagondolva tényleg hülye voltam, hiszékeny és rózsaszín felhőn át láttam a világot. De hát mondják, hogy a szerelem vakká tesz. Engem azé tett. És aztán mélyen a nyomorba taszított... Mindez még is semmi volt, ahhoz képest ami jött...

Még legvadabb álmaimban sem mertem arra gondolni, mennyi minden történhet még meg velem.

~*~

Most nyár van. Mindketten szabadok vagyunk végre és Olaszország tengerpartján eresztjük ki a felgyülemlett fáradt gőzt. Nem szálltunk meg sehol, a nyaralójukba mentünk, csak mi ketten... Amiről kellett arról gondoskodtam. A ház gyönyörű, a birtok tele van zöldebbnél zöldebb fákkal és pár lépés és már a tengerben is pancsolhatok 5 éves gyerek módjára.

Amúgy már 21 éves vagyok mégis néha elég gyerekes tudok lenni, de hát na, nem volt gyerekszobám... szeretem élvezni az életet, játékokat játszani, sokan mondják, hogy örök gyerek maradok, de nem is baj.

• Min gondolkozol? - megijedtem a nekem szánt kérdéstől, nem figyeltem másra csak is a lemenő napra és magamra...

• Megijesztettél, nem tudtam, hogy itt vagy... - fordultam felső testemmel felé - amúgy semmi lényegesen. Csak, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen csodaszép helyen lehetek Veled együtt!

• Én örülök, hogy egy ilyen gyönyörű nő társaságát élvezhetem! - lép elém és vonz magához egy csókra.

• Ha még akarsz látni, akkor kiléphetnél a képből, mert nem látom a nagy fejedtől a naplementét... - annyira szeretek bele kötni, de általában mindig én látom meg a kárát...

• Azt bármikor láthatod!

• De a te fejedet is. - mondom ki az igazat. És tudja ő maga is, mert felsóhajtva mögém lép és úgy karol tovább, és most már együtt nézzük a naplementét. Vajon mi járhat a fejébe?

• Szeretlek – súgja fülembe és csókol lágyan nyakamba. A hasamban a pillangók meg vad légi táncba kezdenek.

• Én is – bújok hozzá amennyire csak tudok.

A nap végül eltűnt a látómezőnkből és mi is elindultunk be megvacsorázni.

• Köszönöm, finomat főztél. - kapom a bókot és egy mosollyal nyugtázom.

• Én is köszi. Jobb, mint az éttermi koszt?

• Sokkal, mert te csinálod. Amúgy ugye azt a pár napos rendezvényt nem felejtetted el Madridban?

• Nem felejtettem, de akkor sincs oda mit felvennem... - a ruhatáram nem nagyon büszkélkedhet előkelő darabokkal, persze van egy-két elegáns, de inkább néznék ki ott bennük úgy, mint valami jöttment.

• Majd út közbe veszünk valamit, ne aggódj.

• Én nem aggódok...

Olyan jó volt itt, de mennünk kell Madridba... őszintén szólva nem túl sok kedvem van hozzá... úgy is felesleges leszek ott. Na mindegy maximum várost nézek majd. Régóta el szerettem volna jutni a spanyol fővárosba, de nem gondoltam volna, hogy egyedül fogok majd csámborogni a spanyol utcákon.

Közben betértünk az egyik butikba és vettünk egy pár ruhát, még olyat is kaptam, amire nem lett volna feltétlen szükségem, még is megvette az az idióta...

Madridba érkezve egyből a szállodába mentünk és bejelentkeztünk. A 7. emeleten kaptunk szobát. Óriási ez a hotel. Felérve üres volt a folyosó, a lifttől nem messze bal oldalt meg is találtuk a szobánkat. Belépve a nagy helyiségbe a hatalmas franciaágy egyből szemet szúrt. Még a repülőn megbeszéltük, hogy lesz még egy kis ideje rám és megnézhetnénk pár dolgot. Tehát cuccainkat hátra hagyva egyből neki vágtunk az ismeretlen városnak. Az idő oly hamar elrepült és neki vissza kellett mennie a szállodába, de én még nem akartam. Egyedül folytattam utamat... de így korántsem olyan élvezetes, mint mással...

Anyám, hogy lehetek ekkora idióta!? Csapok finoman homlokomra. Rögtön előveszem telefonomat és tárcsázom is. Kicsöng, hál égnek. Tényleg egyáltalán itthon van?

• Halló? - szól bele a készülékbe. Azt hiszem neki nincs meg az új számom, mindegy mostantól meg lesz.

• Szia Angyalka! - szólok bele magyarul, hiszen úgy is megérti. Apuja spanyol származású és itt élnek, anyukája viszont magyar és minden nyarat nála tölt... Azok a felejthetetlen nyarak a Balaton parton mindig kedves emlékek maradnak. Örülök, hogy sikerült megvennünk azt a nyaralót, mert akkor most biztos nem tudtam volna kit felhívni Madridban.

• Szia! - kapom a választ most már több élettel.

• Otthon vagy még?

• Ha az otthon alatt a spanyol hont érted akkor igen. Miért?

• Nem lenne időd és kedved találkozni?

• Hogy hogy?

• Madridban vagyok!

• Értem. Mikor és hol?

• Hát én épp a Bernabeu előtt állok...

• Az nincs messze, várj meg ott!

• Oké, várlak, köszönöm!

• Nincs mit, sietek!

Negyed órába se telt és már élvezhettem Angyalka társaságát. Jó volt végre látni. Megmutatott egy jó pár helyet, ami gyönyörű volt. Beszélgettünk, hülyéskedtünk. A jegygyűrűt nem tudom észrevette-e vagy sem. Nem hozta szóba és én sem. Nem éreztem úgy, hogy dicsekednem kell vele... Este hat óra körül én is visszaindultam a szállásunkra, mert hétkor kezdődött a fogadás...

Felérve a szobába nem volt ott senki. Gyorsan letusoltam és felvettem a piros testhez álló estélyit. Nem túl sok piros cuccom van, azt hittem nem is áll jól. Az a lökött győzött meg, hogy ezt vegyük meg, én meg már szabadulni akartam a ruhapróbálgatásoktól így belementem, úgy is mindig ki kell próbálni valami újat. Szememet egy kis füstös színnel kihangsúlyoztam és egy enyhe színt adó rúzst kentem fel ajkaimra. Kedvenc parfümömből fújtam egy keveset és mentem le az étterem részbe.

A liftbe voltak egy páran, és valaki végig simított a hátamon egészen addig amíg csak tudott... ha nem lennének ennyien itt már nem élne... De mivel nem akarok balhét csapni szemet hunytam felette. A liftből kilépve egyből megláttam szerelmem és hozzá siettem. Éreztem magamon a férfiak mustráló tekintetét, egyet nagyon erősen. Nem foglalkoztam velük, már megszoktam, de utálom ezt az érzést. Egyedül rá koncentráltam és nevetni támadt volna kedvem, amikor észrevette, hogy közeledek felé, én meg csak mosolyogtam rá csábosan. Szeretem mikor egy kívánt személynél ilyesmi hatást érek el, azt viszont nagyon nem mikor mások azt gondolják bármit megtehetnek...

• Gyönyörű vagy – kapok egy csókot.

• Köszönöm.

• A menyasszonyom Victoria! - mutat be azoknak akikkel beszélt. - Őket nem kell bemutatnom, igaz szívem?

• Nem, megismerem őket természetesen! - hülye lennék, ha nem ismerném meg Iker Casillast és Sergio Ramost...

• Örülünk a találkozásnak.

• Mint én!

• Hé Fernando! - szól neki Iker. Először körbe néz és mikor meglátja kiszólította őt, megindul felénk.

• Sziasztok! - majd rám néz, mert ismeretlen lehetek számára.

• Ő Victoria, Ami menyasszonya... .- közli vele Sergio.

• Hmm... hello... - mondja búgó hangon.

• Drágám én felmegyek fáj a fejem... - mondja halkan vőlegényem.

• Felmenjek veled?

• Nem kell... te maradj csak lent és érezd jól magad.

• Ahogy gondolod. - gyorsan elnézést kért a többiektől, én kaptam egy arcra puszit és már el is tűnt... Fernando mereven bámult arra, amerre párom elment... Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, egy lány jött oda Ikerékhez, hogy ha tudnak menjenek, mert valamit egyeztetniük kell. Majd Fernandohoz lépett, fél karjával átölelte és a férfi egy puszit adott a homlokára, majd egymásra mosolyogtak. Aranyosak voltak, engem valamilyen érzés fojtogatott a látványtól, de nem tudtam eldönteni miért lehet. Mint meg tudtam a lányt Doranak hívják, és el kell ismernem nagyon csinos. Vajon tudják, hogy Iker, hogy néz Dorara? Vagy csak nekem túl jó a szemem az ilyesmihez? A Real tagjai el is mentek vele. Én meg ott maradtam Fernandoval... Nem tudtam mit mondhatnék neki, így fogtam magam elnézést kértem, és eltipegtem a svédasztalhoz. Még válaszra sem méltatott...

  Nagyban szemezek egy-két ínycsiklandozó falattal, amikor érzem, hogy újra végig simítanak hátamon. Az érintés jól esett és megborzongok, de olyan ideges is lettem, hogy azt hittem beverek neki egyet. Megfordulok, és...

• Te!? - annyira meglepődtem, hogy a behúzás kimaradt, és csak bámulni tudtam rá.

• Igen, én. Valami gond van vele?

• Már semmi... de nekem vőlegényem van, mint hallhattad! - fordultam vissza az ételekhez. És nem szenteltem neki több figyelmet.

• Most is megcsal! - ez elképesztő...
  

• Honnan veszed?

• Tudom, mindenki tudja, egyedül te nem... mellesleg arról tudsz, hogy nemi beteg? És nem valami sok ideje van hátra? - hogy lehet ennyire biztos magában?

• Hogy mi? - akadok ki teljesen... eljövök ide, erre egy ismeretlentől ezeket kell hallanom, álljon már meg a nászmenet... - Ebből elég volt... szia.

• Ha nem hiszed nézd meg magad! - szól utánam.

Egy kicsit ki mentem a teraszra friss levegőt szívni, de ez nem jött össze, mert csak a fülledt levegőből tudtam. Aztán jött egy lágy szellő, ami kicsit lenyugtatott, lágy keringőre hívva tincseim, szemeim lehunyva élveztem. Egy pillanatra sikerült kikapcsolnom. De, mint szokott a jó pillanatok hamar véget érnek és a huncut kis szellő is tova szállt. És én újra mérges lettem. Nem hittem el, amit mondott. Bementem, majd elmentem Fernando mellett, ő rám nézett, de én egy pillantásra se méltattam... Hívtam a liftet, idegesen vártam, hogy megérkezzen. Ha nem magassarkú lenne a lábamon már rég felfelé tartanék... hét emelet nem a világ vége... nem akarok már itt lenni...

Fel akarok menni és meggyőződni arról, hogy mind az, amit előbb hallottam szemenszedett hazugság! Felérve egy kihalt alig megvilágított folyosó fogadott. Minden egyes lépésnél elállt a lélegzetem, nehéz súlyt éreztem magamon és azt hittem sosem érek már oda. Fájdalmas volt az a pár méter... a kétkedés bennem volt... Kinyitottam az ajtót és belöktem.

Nem hittem el, amit láttam. A vőlegényem ott hempergett egy bögyös szőkével. Hogy lehetett ekkora idióta, hogy idehozta? És én hogy lehettem ennyire hülye, hogy megbíztam benne? És hittem neki?

• Szóval minden igaz... - csak ennyit tudtam mondani. Teljesen kővé váltam. És ostoroztam magamat.

• Ez...

• Ne is próbálj mentegetőzni, teljesen felesleges. Még is mit mondanál? Kipróbáltad mással milyen a matrac, hogy este kényelmesen tudjunk aludni? - kínomba már csak röhögök, oda sétálok bőröndömhöz, megszorítom a fogóját és elhagyom a szobát. - Mindennek vége! Felejts el! - ennyit még ki tudtam nyögni. Láttam, hogy ellenkezne, de minderre mért nem gondolt korábban? Annyira kedves voltam, hogy még becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tudom hova menjek, mihez kezdjek. Összetörtem. És a könnyeim csak potyogtak, nem tudtam megállítani őket. Tehetetlen voltam.

  Hallottam, hogy kinyílt a lift ajtó az emeleten és, hogy pont erre jön... mikor közelebb ért, felnéztem rá. háh – mondtam magamban.

• Igazad volt... - szólaltam meg mikor mellém ért.

• Miben? - torpant meg.

• Tudod te jól...

• Jól vagy?

• Valahogy túlélem. - indultam volna újra meg.

• És hova mész, ha szabad tudnom? A szállodában már minden szoba foglalt.

• Akkor nem tudom...

• Gyere. - veszi át bőröndömet és fogta meg kezemet, úgy húzott maga után. Azt hiszem, ha akarnék se tudnék szabadulni. Az egészbe csak azt nem akartam, hogy vissza fele tartottunk. Egyszer csak megállt és a kulcsát kereste. Az ő szobája, azzal a mocsokéval szembe van, nagyon jó mondhatom...

  Fernando előre engedett, így én léptem be először az üres szobába. Majd ő akart. De a túl oldalt kinyílt az ajtó és Ő állt ott. Én ledermedtem, Ő meglepődött, Fernando meg becsukta volna az ajtót.

• Várj! Beszélnem kell vele!

• Nincs miről beszélnünk...

• Hallottad! És ha megengednéd becsuknám az ajtómat!

• Mekkora egy ribanc vagy...

Nekem se kellett több, elvettem Fernando kezét az ajtóról, bár vonakodott... kislisszoltam mellette és akkora erővel amekkorával csak tudtam felképeltem. Esküszöm jól esett, hogy megtettem. A hülye gyűrűjét is hozzávágtam, ami végül a földön koppant. Ő még az arcát masszírozta és gyilkos szemekkel nézett rám.

• Te! - olyan hirtelen mozdult, hogy megijedtem, és megbotlottam egy kicsit, de meg tudtam tartani egyensúlyomat szerencsére. Ez a kis idő épp elég volt, ahhoz, hogy meg tudja ragadni kezemet, és a falhoz lökött.

• Hozzá ne merj érni! - lépett közbe Nando. Esküszöm hálát adok az égnek, hogy itt van most. Komolyan félek attól az embertől akiről azt hittem ismerem és szeretem, de már csak gyűlölni tudom.

• Mi közöd hozzá?

• Takarodj innen mielőtt még tőlem kapsz egy jobb horgot! - sziszegte a képébe. Igazából örültem volna, hogy kap még egy monoklit, de Fernandot nem akartam bajba sodorni. Már nyúltam jobb kezéért, mikor az az említésre sem méltó személy fogta magát és megfutamodott.

• Css, ne foglalkozz vele, itt vagyok, megvédelek! - fordult felém és próbált nyugtatni.
  

• Már hogy ne foglalkozzak vele, amikor ribancnak nevez? De én nem vagyok az. Én nem! - akartam elhitetni vele, hogy így van. És ő hazudott. Felnéztem szemeibe, de alig láttam ki a könnyeimtől. Most már jobban fájt az egész, nem azért, mert megcsalt és hazudott, hanem azért mert ilyet mondott rám... Nem tűröm, ha sértegetnek, főleg alaptalanul, úgy, hogy akár nem is ismer. De ő még ismert is... Félre ismertem nagyon... eleve más arcát mutatta nekem...

  Egy szem pillantás alatt Fernando karjai öleltek magához és ringattak, hogy nincs semmi baj. Ily mértékű biztonságot még soha senki karjai közt nem éreztem, pedig nem is ismerem őt. Vajon bízhatok benne?