2. fejezet...

Megjegyzés: Angyalka remélem nem kerülünk megint olyan szituba... Félek, még mindig... xD Szenvedni fogok, míg nem írtok... xD
Mondhatom azt, hogy hát... élvezzétek?? xD
Addig megásom a sírom... xD

~ Vic ~

Mikor már kellően lenyugodtam, úgy éreztem elengedhetem végre és megszökhetek a figyelő szemei elől... legalábbis a szobájába vagy fürdőjébe...

Vonakodva engedett el...

• Most már jól vagy?

• Igen, picit még bánt, de túl leszek rajta... menjünk be ne szobrozzunk a folyosón...

• Rendben – és megfogta kezem úgy szándékozott bemenni, mintha félne, hogy eltűnnék, ha elereszt. Közben még lehajolt a gyűrűért, amit az az alak itt hagyott... másik kezével felvette és felém nyújtotta, én csak nemet intettem a fejemmel...

• Kezdj vele amit akarsz, vagy add el...

• Nekem nem kell... - fintorogva nyúltam érte, és zártam tenyerembe... első dolgom lesz valami zaciban eladni... nem akarom megtartani, nem akarom, hogy bármi is emlékeztessen rá...

  Beértünk a szobába és végre zárt térbe lehettem, Nando most már elengedte kezemet, és bezárta az ajtót... most ott vagyok ahol nem zavar senki... jó mondjuk Fernando zavarhatna, de nem úgy érzem, hogy zavarna a közelsége, hanem úgy, hogy megnyugtat.

• Az előbb mondani akartam, csak hát megzavartak, hogy érezd magad otthon! - én helyet foglaltam az ágy végének a közepén, és néztem mit csinál... levette a zakóját majd felakasztotta.

• Kérsz valamit inni? - lazította ki közben nyakkendőjét míg rám figyelt, be kell vallanom elég szív döglesztő mozdulat volt...

• Azt hiszem igen, jól esne most valami szíverősítő!

• Oké, mit kérsz?

• Amit te, rád bízom magam!

• Honnan veszed, hogy én iszom?

• Csak nem hagysz engem egyedül italozni! - nézek rá szépen.

• Ilyen szép kérésnek nem ellenállhatok! - fordított nekem hátat és lépett a bárhoz, majd valamit ügyködött és később kezében két pohárral tért vissza. Kissé fáziskésésben nyúltam a felém tartott pohárért, mert figyelmemet elvonta az észveszejtően szexin kivillanó mellkas, amit az ő mesterkedésének köszönhetek. Nem tudom, vajon minden lányt így hódít meg? Miután sikerült elfogadnom a nekem szánt italt, leült mellém, míg én a jégkockákat néztem, hogy olvadnak újra folyékony vízzé és keverednek el a töményebb sűrűségű alkohollal, addig ő végig engem nézett. Tétován megmozdultam és felé fordultam, szemeibe néztem, melyben nem láttam mást csak csillogást. Nem sok férfi tekintetet tanulmányozhattam eddig életem során, így nem vagyok jó a lélek kiolvasásában. Főleg nem a pasik gondolatainak kitalálásában. Poharamat megemeltem, hogy koccintsunk. Tudta mire gondolok, mit szeretnék.

• A jövőre! - mondta, és én csak egy szempillantásra vettem el szemeimet övéiről, hogy nehogy mellé trafáljak a koccintásba, majd villámgyorsasággal vettem fel újra szemeivel a kontaktust.

• A jövőre! - suttogtam. Egymás szemeibe nézve kortyoltunk a kellemes italból. Nem volt erős, édes volt és lágy és az ízét se tudtam behatárolni. Eléggé bódító volt.

• Mihez kezdesz most?

• Amint tudok első géppel hazautazok. Nem akarok itt maradni, sem a te terhedre lenni.

• Engem nem zavarsz. Őszintén szólva örülök neki, hogy így alakult. Bár nem gondoltam volna, hogy ez lesz...

• Mármint?

• Hogy kezet emelne rád!

• Én se gondoltam volna... de szerencsére ott voltál. Köszönöm!

• Ugyan! Egy nőt szánalmas dolog megütni, és egy olyan nőt, mint te...aki ennyire gyönyörű és természetes, életre szóló hiba lett volna számomra, ha engedem... ezért szeretnélek megvédeni!

• Köszönöm, de azt hiszem erre nem lesz szükség... lehet már fülét farkát behúzva menekül... talán majd otthon fog keresni...

• És hol van az az otthon?

• Magyarországon...

• Értem.

• Honnan tudtad azt, hogy ma este is egy nővel volt? Meg úgy az egészet?

• Terjednek a pletykák... és furcsálltam, hogy egyedül ott hagyott téged velünk, én semmi pénzért nem hagynálak magadra, és még a vőlegényed se vagyok... Na de visszatérve a témához láttam, hogy a liftnél találkozik azzal a nővel... azért mondtam el, mert úgy gondoltam tudnod kell! Valamiért úgy éreztem el kell mondanom, hogy ne kövess el egy életre szóló bal lépést!

• Ismét csak köszönni tudom... Amúgy... nem vagyok ribanc... de tényleg...

• Tudom. Látszik rajtad egyébként.

• És amúgy milyen betegsége van?

• Pontosan nem tudjuk, csak azt, hogy van és nincs sok ideje...

• Még jó, hogy nem feküdtem le vele...

• Komolyan? - lepődik meg.

• Komolyan. Nem vagyok könnyen kapható, és úgy éreztem nem jött el az ideje, hogy megtörténjen... talán épp ezért csalt meg, de jobb is így...

• Aha, ennek örülök... mármint, hogy nem lesz semmi bajod...

• Ha már itt tartunk... miért törődsz velem? Miért bókolgatsz és célozgatsz nekem? Véletlen nincs barátnőd?

• Mi? barátnőm? Nincs! Abban biztos lehetsz, hogy akkor most nem veled törődnék... nem vagyok hűtlen...

• Bocsi... de akkor az a lány? Dora?

• Ő a testvérem! Féltékeny voltál rá?

• Nem tudom... lehet...

• Az egy jó jel!

• Miért is?

• Ezért – hajol közel hozzám, míg végig szemeimbe néz és megcsókol. Viszonozom, mert már úgy sincs mit vesztenem. Mellesleg nem hiszem, hogy ez után az éjszaka után többet találkozunk mi még. Édes istenem, hogy csókolhat valaki ennyire jól? Azt hittem, már a többinél jobb nem lehet, és mégis van. A forróság minden porcikámat átjárja, és egyre többért kiállt! De azt hiszem ő is így van ezzel. Szenvedéllyel és mérhetetlen vággyal térképezzük fel a másikat. Életembe nem éreztem még ehhez hasonlót... mindkettőnket elragadott a hév, és csak recsegtek az anyagok, ahogy megadták magukat a kezeink ellen. Egy biztos, hogy részemről egy felejthetetlen és mennyei éjszakát töltöttünk együtt... kár, hogy ez nem ismétlődhet meg majd...

  Reggel a karjai közt ébredek, ő már fent van és a hajammal játszadozik.

• Jó reggelt! - köszönt egy szívből jövő mosollyal. - gyönyörű a hajad.

• Huh...jó reggelt... köszönöm... - próbálna csókot adni, de én elhúzódok tőle amennyire karjai fogsága engedik...

• Ugye még áll, az amit tegnap este mondtál? Hogy nem gondolsz...annak. Egyszerűen nem tudom mi történt velem... szavakba nem önthető... de nagyon jó volt...- vallom be pipacs vörösen, és még folytatnám a mindenféle hablatyolást zavartan, de közbe vág.

• Nyugi, még mindig úgy gondolom! És örülök, hogy így gondolod. Velem is valami ilyesmi történt. Úgy éreztem, meg találtam a másik felem... - szóhoz sem jutok és ezt kihasználva eléri, hogy megkapja a reggeli csókját. Ha eddig nem szomorodtam el, hogy többé nem látom és nem lehetnek ilyen pillanataink, ezek után hazaérve a Dunába fojtom magam, ha a repülő nem zuhan le...

• Mennyi az idő?

• 10 óra...

• Uram isten... még egy csomó dolgom van...

• Például?

• Elszakadni tőled, lefürdeni, rendbe szedni magam, jegyet foglalni, ebédelni és hazamenni...

• Muszáj? - néz rám kérlelő szemekkel.

• Öhm...igen – adok bizonytalan választ. Még ezt is képes elérni nálam. Azt hittem a csúnya szakítás épp elég gond lesz számomra, de most rájöttem, hogy őt nehezebb lesz elfelejtenem, már ha el tudom, van egy olyan érzésem, hogy az éjszaka pillanatai örökké bennem fognak élni, ahogy érzem, hogy hozzám ér, megcsókol, simogat... na jó le kell állnom, mert még rávetem magam, és az nem vezetne semmi jóhoz. Mondjuk de, de akkor sosem szabadulok el innen...

• Akkor legalább a fürdést kössük össze a kellemest a hasznossal!

• Ha ha, szerintem te is tudod, hogy akkor nem szabadulnék... erre játszol, mi?

• És ha igen?

• Akkor jó úton haladsz, de akkor is haza kell mennem...

• Nem lehetne később?

• Nem tudom... nem...

• még az én kedvemért se maradnál?

• Ne nehezítsd meg a dolgom kérlek! Egy napja ismerlek, az életem fenekestül felfordult, én is olyanokat érzek amiket azt hittem sosem fogok vagy már úgy gondoltam átéltem, de a veled töltött idő bárminél jobb!

• Akkor maradj velem!

• Tényleg ezt szeretnéd? De hát nem is ismersz! És én se téged!

• Igen, szeretném. Mindennél jobban. És azon könnyen lehetne segíteni! Mért habozol, amikor tudom te is ugyanezt érzed? Hogy ezt szeretnéd a szíved mélyén.

• Mert hihetetlen. Még nem bírom fel fogni, hogy lehet ilyen. És, hogy ezt én élem át. Elmegyek zuhanyozni, gondolkodnom kell.

• Mehetek veled?

• Légy szíves ne. Abból nem gondolkozás lenne...

• És ha végeztél kapok választ?

• Mire?

• Hogy adsz nekünk egy esélyt.

• Adnék én, de nem akarok fejvesztve belerohanni a pillanatnyi elmezavaromba. Mellesleg hogy nézne már ki, hogy egyik nap még vőlegényem van, másik nap meg veled vagyok... ez nem én vagyok Fernando... - nehéz szívvel de megcsókolom és mélyítené, de nem engedem. Nem akarom, hogy jobban fájjon később mindkettőnknek...

• Ha bemersz jönni a fürdőbe halállal lakolsz.

• Értettem kapitány. - röhögünk fel.

Hát a fürdőbe érve nem kell mást levennem magamról, mint Fer gomb nélküli ingét. Elveszek benne, és az illata... el kéne kérnem tőle emlékbe...

Beállva a zuhany alá, ahogy a víz folyik, úgy cikáznak gondolataim is. El kell engednem. Képtelenség, hogy mi együtt legyünk. Egy időre elzártam magamban ezt a témát és eldöntöttem mit kell csinálnom, a fürdés után. Egy törölközőbe csavarva vizes hajjal léptem ki a fürdőből. Már tudom, hiba volt, hogy nem vittem ruhát... anyám, ahogy rám néz. Egy együtt töltött éjszaka kellett és úgy érzem, minden mozdulatát, gondolatát ismerem. Nem akarom kínozni. Mikor sétálnék el mellette, hogy táskámban megkereshessem mobilom el kap és az ölébe ránt.

• Héj. Nem kéne...

• Tehetek én róla, hogy nem bírok neked ellenállni?

• Hát én se neked...

• Akkor mi itt a gond?

• Ne nehezítsd meg a dolgunkat.

• Nem akarom megnehezíteni, én veled akarok lenni!

• Ahj Nando bárcsak ilyen egyszerű és könnyű lenne az egész...

• Az is lenne, ha engednél. - próbál újra megcsókolni. Nem tudok neki ellenkezni. Akarom őt és minden érintésére, szavára éhes vagyok.

  Lassan sírni fogok, ha így folytatódik...

• Akkor sem tudnánk együtt lenni, több kilométerre lakunk élünk egymástól. Nem hagyhatom ott a sulit, te meg a csapatot...

• Eddig is távkapcsolatban éltél!

• De Olaszország közelebb van...

• Akkor is meg foglak győzni!

• Úgy legyen...

Szakadok el tőle, és végre birtokba vehetem táskámat, és kutathatom fel telefonomat, megvárom míg bekapcsol, majd hívom a repteret, hogy jegyet foglaljak a 2 órási járatra. Azzal megy ma Angyalka is, mondhatni kapóra jön...

Közben végig engem figyel és én sem tudom megállni, hogy ne nézzek rá. Szomorú, hogy elmegyek, mint ahogy én is. De úgy érzem nem tehetek mást, és hogy így lesz a legjobb. Szerencsére volt még hely, így következő hívó felem Bett... megbeszéltük, hogy a szálloda előtt felvesz...

11 óra, és egyig még van három órám vele... úgy érzem hosszú órák elé nézek.

• Nem vagy éhes?

• De egy kicsit...

• Akkor hozatok fel valami ennivalót, addig letusolok én is.

• Rendben.

A telefonhoz lépett, egy pár szó után le is rakta, majd elfoglalta a fürdőt. Én addig felöltöztem. Összepakoltam táskám és az ingét ráterítettem. Akkor is el szeretném vinni, hogy legalább ennyi tárgyi emléke legyen ennek az éjszakának.

Kopogtatnak. Azt hittem a szobapincér, de nem...

Dora állt az ajtóban... Ennél kínosabban nem érezhetem már magam...

• Hello! - köszönök neki, mert megilletődve néz rám.

• Ez Nando szobája... most vagy én néztem félre, vagy... te mit keresel itt?

• Jó helyen jársz, Ő fürdik. - hülyén vette volna ki magát, ha a tesója szobájába én invitálom be, így csak félre álltam az ajtóból és szabad utat hagytam neki. Amivel élt is.

• Szóval miért vagy itt? Ha szabad tudnom.

• Hát kicsit hosszú történet... röviden annyi, hogy segített rajtam. Nem akarlak untatni...

• Még egy szóval sem mondtam, hogy untatnál... Az nem tesó inge? - odalép hozzá és felveszi a bőröndömről... - Hmm... mi történt vele? - vigyorog rám mindent tudóan. Úgy látom a két tesó nagyon egymásra ütött... mindkettő ugyan annyira perverz...

• Ööö... hát... - most mégis mit mondjak a húgának? Annyit tud, hogy vőlegényem volt, de azt nem, hogy tényleg csak volt, és most mondjam azt, hogy a bátyjával töltöttem az éjszakát?

• Dora mit keresel itt? - halljuk meg Fernando hangját a fürdő ajtóból.

• Szia bátyus! Csak jöttem megnézni, hogy vagy, mivel tegnap csak úgy leléptél, hogy nem vagy jól... már nem is aggódhatok? De ahogy elnézem jó, hogy este nem volt időm feljönni hozzád...

• Nagyon vicces kedvedbe vagy! Hány pasi bókolt neked az éjjel?

• Most csak egy... kettő... három...

• Ne is folytasd! Épp eleget hallottam...

Ismét jöttek, kopogtatnak. Nando meg is indult, hogy kinyissa.

• Bátyus inkább én, még a szobalány meghal a látványodtól... - megjegyzem csak egy törölköző van rajta... talán bosszút akart állni? A kis aljas. De hát nem sikerült neki, mert Dora jókor jött! Ő meg csak morogva visszavonulót fújt a fürdőbe. Dora meg átvette a reggelink.

• Maradsz enni? Van egy csomó... - kérdezem meg tőle.

• Ha nem bánod.

• Ugyan dehogy! - mosolygok rá és ő visszamosolyog.

• Maradok enni, örülsz tesó?

• Nagyon... - azt hiszem számára probléma... addig nem tud engem fűzni...

Evés közben elbeszélgettünk, kicsit jobban megismertem őket, és ők is engem. Dora szinte egyből közvetlen volt, amivel meglepett. Azt hiszem olyan ember, akit mindenki hamar a szívébe zár... Aranyosak együtt Fernandoval. Már megbékélt azzal, hogy társaságunk akadt, és így egyből lehetett látni rajta, hogy imádja a húgát. Bárcsak nekem is ilyen tesóim lennének...

Mire észbe kaptam az a pár óra már el is múlt és nem sokára indulnom kell. Egyre nehezebb az elválás, úgy érzem.

Még pár percig heverésztem, nem akartam megzavarni még a beszélgetést és a jó kedvünket.

De negyed óra múlva már képtelen voltam ülve maradni. Felálltam, a fürdőbe sétáltam és magamra zártam az ajtót. A tükörbe nézve nem a pár nappal ezelőtti énemet láttam, hanem egy egészen újat. Pár pillanat mennyire befolyásolhatja az életet... Hideg vízzel arcot mostam, hát ha más lesz a tükörképem, de nem változott, arcomon mosoly bujkált, mert boldog voltam, de szemembe láttam a fájdalmat...

Mennem kell innen mielőbb...

Kilépve Fernando arcát láttam meg először. Már ő sem mosolyog, tudja, hogy mennem kell. Aljas dögnek érzem magam...

• Indulnom kell... - sóhajtom. Bőröndömhöz lépek és az ingét kezembe veszem. - Esetleg lehetne, hogy... - de nem tudom folytatni, szemei elbűvölnek és kis híján sírok.

• Lehet! - elmosolyodom, majd ő is. Az inget elrakom válltáskámba, közel akarom magamhoz tudni... És kiléptünk a szobából hárman, és én lassan az életükből is. Szótlanság van közöttünk, és ez még jobban elszomorít. A liftben is csak állunk és nézünk...

• Jobb lenne, hogy ha lent nem mutatkoznánk mi együtt... - erre csak rám nézett, magához rántott és megcsókolt, Dora meg vigyorgott, mint a vadalma... Ó édes istenem, mindig engem kell kínoznod...

• Látlak még? - kérdi reménykedve...

• Nem tudom... - adom az elszomorító választ és egy könnycseppem megadta magát és végig folyt arcomon, ő simogatva letörölte, de én ettől csak még jobban bőgni tudnék... Szerencsére a földszintre értünk, Doraval együtt léptünk ki, Fernando mögöttünk, de pár lépés után elvált tőlünk... Hálás voltam neki!

  A bejáratnál már Angyalka ott várt, de rendesen meglepődtem mikor Dora elszáguldott mellőlem Bett felé. Beérve láttam, hogy beszélgetnek.

• Szia Bett! Ismeritek egymást?

• Persze! Meséltem, hogy ő adta az Angyalka becenevem.

• Igen, persze már emlékszem. - nem tudhattam, hogy az a Dora, ez a Dora és hogy Fernando testvére. Ez már kész szappanopera...

• Indulhatunk?

• Persze!

Elköszönt Doratól, majd én is, ölelést is kaptam és azt súgta halkan, hogy „Remélem még látunk!”

Miután elengedett nem akartam visszanézni, de meg kellett tennem, hogy minél többre emlékezzek. Egyből megtaláltam, hisz engem figyelt... Lágyan elmosolyodtam majd megfordultam, elég volt az önkínzásból... Irány haza... vajon új életet kezdhetek otthon!?