3. fejezet...

Megjegyzés:

Hibáktól, nyáladzástól, csöpögéstől tekintsetek el... de csak ennyire telik tőlem... Ez is gyorsan jött, hogy Dora még el tudja olvasni :)

Tehát élvezzétek, vagy töröljétek a blogom... xD

~ Vic ~

A szállodából kilépve egy autóhoz mentünk, aminek valaki támaszkodott. Mint meg tudtam Bett barátja. És egy jó ideje együtt vannak már. Na, mert még nem említette, nagy vízi csaták lesznek a Balatonban, az biztos...

A srácon látszik, hogy oda van Bettért, de Angyalkáról semmit nem tudok leolvasni... ez néha nagyon idegesítő... néha szívesen látnék a fejébe...

A reptéren búcsút vettek, aztán lecsekkoltunk, és beszálltunk.

A gépen beszélgettünk, bambultunk vagy az én esetemben gondolkodtam és rágtam magamat...

• Hova lett a jegygyűrűd? - tette fel a kérdést egy kis hallgatás után, amivel engem teljesen meglepett...

• Honnan tudsz róla?

• Attól még, hogy nem mondtad észrevettem. Majd kiszúrta az ember szemét, persze, hogy észreveszem. Bár nem tudom nekem mért nem mondtál semmit...

• Oh, értem. Nem éreztem úgy, hogy dicsekedjek vele... és jobban is jártam, mivel este felbontottam az eljegyzést...

• Mi történt?

• Megcsalt, becsapott... de most már örülhetsz, hogy nem egy olasz pasihoz megyek hozzá. Már én is teljesen utálom az olaszokat.

• Most hazudjak és mondjam azt, hogy sajnálom?

• Nem, nem kell – nevetem el magam

• Oké – és már velem együtt nevet.

A három órás út után Ferihegyen leszállva megkerestük anyuját, majd én elköszöntem és újra neki vágtam Pestnek...

Körülbelül egy hét múlva újra találkozunk Bettel, nekem még kell egy kis idő itthon, hogy egy-két dolgot elintézzek és, hogy rendbe tegyem az érzéseimet. Egyelőre nem tudom, hogy sikerülni fog-e.

~ Fernando ~

Amint kilépett az ajtón, Dora után eredtem. Nem hagyhatom ennyiben a dolgot.

• Dora!

• Dora, állj már meg! - sportember létemre képtelenség utolérni. Folyton pörög, mint egy búgócsiga.

• Bocsesz.

• Semmi. Mondd! Segítenél nekem? - remélem, hogy egy szó nélkül bele megy. Most rajta áll minden...

• Persze, miben?

• Kell Vic címe és száma.

• És mit gondolsz én tudom? Én még annyira se ismerem, mint te. - kacsint rám. Néha elgondolkozok tényleg az én húgom-e. - Meg amúgy is, nem vagyok telefonkönyv se címjegyzék. - bezzeg perverzkedni tud. Nem tudom kire ütött... de a humoros beszólásain most szemet hunyok.

• A megoldás Bett.

• Vagyis?

• Ahj, figyelj. Bett félig magyar, Vic magyar, és ahogy elnéztem ismerik egymást. Te Bettet. Bett őt. Egyenlő Bett csak tud róla valamit.

• Jól van, majd meglátom mit tehetek... - adja be a derekát. Remélem, ha meg lesz a cím, Vicet is sikerül meggyőznöm végre.

• Örök hálám hugi! - szorongatom magamhoz.

• Azért megfojtani nem kell, mert a végén nem lesz semmilyen információd.

• Bocsi. - eresztem el.

• Ennyire fontos neked?

• Igen! - vágom rá egyből, gondolkozás nélkül, mert hát így van.

• Fura, de örülök.

• Nyugi én is így vagyok vele...

• Hogy?

• Hm... semmi – az első perctől mikor megláttam, meg fogott, nem bírtam levenni róla a szemem. Azt se tudtam kicsoda. Úgy éreztem kell nekem, és hogy bármit megtennék érte, hogy velem legyen és aztán megtartsam. Később jöttem csak rá, hogy nincs egyedül, de azt nem hagyhattam, hogy egy ilyen alakhoz menjen hozzá. Szerintem jól döntöttem, hogy elmondtam neki. Na és ami azután történt... Mint neki nekem is furcsák ezek az érzések. Még sosem éreztem ilyet senkivel se... Azt hiszem megértem, hogy mért van összezavarodva.

  A napok kínzó lassúsággal telnek. A szobámból alig mozdulok ki, mert mindenhol csak őt keresném. Még is ide köt a legtöbb apró kis édes emlék...

  Dora sem tudott még semmi információval elő állni. Mindig legyeskedik körülötte valaki.

Már két napja elment. És napról napra jobban hiányzik. Nekem meg még itt kellene maradnom... a cím nélkül még úgy is tehetetlen vagyok...

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy járjak egy kicsit a városban. Teljesen zombinak érzem már magam. A hallban járok mikor Dora siet felém nagy mosollyal az arcán.

• Kit szeretsz a világon a legjobban? - kérdezi meg bármi nemű köszönés nélkül.

• Második helybe meg tudunk egyezni?

• Teljesen magába bolondított téged... - bólogat lemondóan Dora.

• Meg lehet. Ezek szerint meg van a cím?

• Meg.

• Te vagy a legjobb! - adok puszit a homlokára, majd a papírral a kezemben elszáguldok a szobámba. Közben felhívom a repteret, már nem tudok tovább várni. Látni, csókolni, ölelni, szeretném, még ha ellenkezik akkor is. A leghamarabbi gép holnap reggelre ér Pestre... addig még valahogy kibírom.

~ Vic ~

Már 2 napja itthon vagyok, de előbbre még semmiben nem jutottam. Alig eszek, alig alszok. Mint most is, már a napfelkeltét nézem egy plédbe csavarva, mert elég hűvös van még. Egyszerűen képtelen vagyok bármibe is belefogni, mert a figyelmem minduntalan elkalandozik. És észre se veszem és a nap már letelik és újra átveszi az ég irányítását a Hold.

Már harmadik éjjel, hogy álmatlanságban szenvedek. Ha el is alszok kis időre, nem sokára zilálva ébredek, mert álmomban újra élem azt az éjszakát. Csak áldani tudom a drágalátos agyacskámat, hogy mindig emlékeztet. Ez a néha-néha alvás nem tesz jót, nem vagyok kipihent, de még tartom magam. És én újra az erkélyemen állok egy bögre teával és bámulom az elsuhanó autókat, a lassan felkelő napot és révedek a messzeségbe. Akkor tértem magamhoz mikor már a nap ontotta magából a meleget és lehetetlen megmaradni abban a melegben. Bejöttem, letusoltam, majd neki álltam folytatni az olvasást.

Csöngetésre lettem figyelmes. Gőzöm sincs arról ki lehet az, egyedül a postásnak van rá esélye, hogy feljusson hozzánk. Az meg ritkán teszi, hogy feljön. Nem készültem ma sehova, így egy fekete térdnadrágba és egy lila topba nyitok ajtót. Vendégre meg végképp nem számítottam, főleg nem ő rá. A meglepettségtől mozdulni és megmukkanni se tudok. Mondhatni ajtón álló lettem... a valóságba a szavai rángatnak vissza.

• Hola!

• Szia. Hogy kerülsz ide?

• Micsoda szívélyes fogadtatás, azért jobbra számítottam.

• Bocsi, csak hát nem minden napi, hogy egy Fernando Torres áll az ajtómban... gyere be. - tárom ki jobban az ajtót és szabad utat engedek neki. Kíváncsi vagyok mit keres itt. Nálam.

  Miután belépett bezártam az ajtót. Hál égnek anyumék nincsenek itthon. És igen jobb híján még velük élek. Szerencsémre viszont a két nyűg tesómtól megszabadultam. Mikor megfordultam, egy csokor virággal találtam szembe magam. Látszik, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, hisz észre se vettem. Érte nyúlok, de mikor elveszem kezünk összeér. Szinte érzem a szikrákat, még mindig alig bírom felfogni, hogy itt van. Eljött hozzám ide, még virágot is hozott, és az érintésére jobban vágyom, mint előzőleg.

• Köszönöm. - majd megszagolom. A csokor csupa finom illatú, friss rózsákból áll.

• Ugyan, semmiség. Remélem tetszik!

• Persze!

  A konyhában vázába raktam majd bementünk a szobámba. Ő körbe nézett, én meg leraktam a virágot az asztalomra. Egyszerű, de mégis otthonos szoba. Imádom. Miután tesóim elköltöztek, kemény munkáim gyümölcseként vettem egy franciaágyat, a két oldalára éjjeli szekrényt, a rendes szekrényeket meghagytam, mert még egészen újak voltak, a szoba színén se változtattam, maradt a zöld, még egy új asztal, kanapé és egy falra akasztott tévét sikerült beszereznem. És úgy érzem más nem is kell! így teljes.

• Na szóval minek köszönhetem, hogy most itt vagy?

• A repülőnek, a taxinak és a néninek aki kijött és betudtam mellette csusszanni.

• Tudod hogy nem így értettem. Szóval kitől tudod a címemet?

• Az informátoraimat nem fogom beköpni.

• Óó szóval többen vannak, csodálatos. Na és miért jöttél?

• Miattad. Nem elég érthető?

• De, de nem gondoltam volna, hogy kinyomozod a címemet, és eljössz és tovább győzködsz.

• Hát pedig amint láthatod itt vagyok. De ha túl zavarónak érzed a közelségemet, kicsit visszaveszek. De teljesen engedni azt hiszem nem fogok! Ezt jobb ha tudod!

• Rendben. - ülök le a kanapéra ő pedig mellém ül. - hallgatlak. - Felsorolja érveit míg én hallgatom. Teljesen ésszerűek.

• És nem utolsó sorban, ha nem akarnál most nem lenne ott a párnán az ingem! - hirtelen kapom oda fejemet. Azt hiszem nincs már értelme becsapnom magam és tagadnom saját magam előtt és előtte, hogy nem akarom, hogy belemenjünk egy kapcsolatba.

~ Fernando ~

• Mutass be úgy, mint akit most ismertél meg, azt hiszem ezzel elégedett lennék és te is. - mondom, és végül is ez is az igazság.

• Legyen. - egyezik bele. Majd megcsókolom. - Meddig szándékozol maradni, hogy semmi cuccot nem hoztál?

• Nincs másra szükségem csak a bankkártyámra és rád.

• Tudod ez elég beképzelten hangzott.

• Jól van, de mit szóltál volna, ha egy utazótáskával állítottam volna be hozzád?

• Meglepődtem volna az biztos. Nem mintha eleve nem lepődtem meg. Talán ha egy fogadj örökbe táblával álltál volna boci szemeket eresztgetve az ajtómban a cuccaiddal, meggondoltam volna, hogy beengedjelek, de több lett volna az esélyed azt hiszem. - az első perctől kezdve nem úgy viselkedik velem, mint egy sztárral. Bár nem tudom, hogy egyáltalán zavarja-e ki vagyok, remélem, hogy nem. De így sokkal kényelmesebb nekem is.

• Egyszer majd kipróbálom.

• Most már, találj ki valami újat és eredetit. - nevetése betölti a kis szobát.

Egy jó ideig beszélgettünk, hogy jobban ismerjük egymást. Leginkább én voltam kíváncsi az ő életére. Én nem tudom mit mesélhetnék, amiről nem tud. Mégis olyanokat kérdezett tőlem, amiről nem tudhat és amin el kellett gondolkoznom a válaszon.

Mesélésem közben el alszik mellettem. Óvatosan felemelem és az ágyhoz viszem, lefektetem és indulnék vissza a kanapéra, hogy nyugodtan tudjon aludni, de nem ereszt. Befekszem mellé és amennyire csak tud hozzám bújik. Szavakba önthetetlen mit érzek. Nem akarom soha elereszteni. Gondolom ugyan azon ment át mint én, és ő szerintem még rosszabbul is viselte. Én sem aludtam sokat hisz rágondoltam minden áldott percben. De neki oly sok minden összejött most. És ebben a percben, hogy a karjaim közt alszik, mérhetetlen nyugalmat érzek, és lassan én is átlépek az álmok kapuján.
- Fernando - suttogja nevemet a nyakamba. Beleborzongok. De vajon mit álmodhat? Sokáig nem tudom rajta törni a fejem, mert szemeim lecsukódnak és átlépek az álmok birodalmán.

~ Vic ~

Világosban ébredek, de nem tudom eldönteni, hol vagyok, hány óra. Még az álmom hatása alatt vagyok. Csodás volt. Magamhoz térve veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Akkor még sem csak álom volt, hanem a valóság?

Ő még alszik, de mocorgásomra ébredezni kezd. Ez a második találkozásunk és ismét egymás mellett ébredünk. Ezek után szeretnék minden reggel ő mellette ébredni, hogy álmos szemeit kinyitva rám néz azzal a különös csillogással bennük, majd rám mosolyog és követeli a reggeli puszit. Meg tudnám szokni, és muszáj is leszek. Bár nem tudom meddig maradhat most, és hogy aztán mikor látom újra.

Jobban magamhoz térve, be tudom azonosítani, hogy másnap reggel van. Csodálatos... ő itt van én meg bealszok. De hát már annyira fáradt voltam és a közelsége és a hangja elvarázsolt és álomporként hatott rám.

• Mikor aludtam el?

• Délután, pontosan nem tudom mikor.

• Bocsánat – szégyellem el magam.

• Nem kell, képzelem mennyire fáradt voltál, hiszen engem is megviselt ez a pár nap nélküled – ad egy puszit a homlokomra. - Én is elaludtam, ne aggódj.

• Oké. Meddig tudsz maradni?

• Holnap este vissza kéne mennem.

• Értem. Akkor ma megmutatom a várost, ha szeretnéd!

• Biztos jó lesz.

Miután felkeltünk csináltam reggelit, míg ő fürdött. Aztán én is lefürödtem, és reggelizés után neki vágtunk a városnak. Egyik boltba is betértünk, hogy legyen a kis árvámnak tiszta ruhája.

Megmutattam neki az iskolámat, a Városligetben sétáltunk egyet, a Hősök terét is bejártuk és ha már ott voltunk az állat kertbe is berángattam. Utána egy közeli kis étteremben ettünk, ahova ő vezetett el. Azt mondta látta út közben, mikor elmentünk egyszer mellette. Tanul a kölyök, de az emlékezetét ismerve, sokáig úgy sem fog rá emlékezni szerintem. A Duna parton is sétáltunk. De a legjobbakat estére hagytam. Szerencsénkre senki nem ismerte fel, így kettesben zavartalanul élvezhettük egymás társaságát. Még, ha egy paparazzis ki is nyomozta, hogy Fernando idejött, és követte és lesben fotókat készít rólunk, azt se bánjuk. Teljesen elfeledtette velem a gondjaimat. És csak a pillanatnak élünk.

Jó társaságban az idő mindig hamarabb telik. És lassan sötétedik, a legjobb időpont, hogy felvigyem a Várhoz. Felérve elmentünk oda, ahonnan belátni mindent. Még a fényeket nem kapcsolták fel, mert még a nap lenyugvóban van szemkápráztató vöröses égboltot hagyva maga után. Nem sokára a lámpákat felkapcsolták és egyből másként néz ki a Duna, a Parlament és a gyönyörűen megvilágított hidaink. Szeretem innen figyelni a várost.

• Gyönyörű – mondja.

• Igan az- helyeselek.

• Én rád céloztam. Ebben a megvilágításban még gyönyörűbb vagy!

• Neked mindig zavarba kell hoznod?

• Mért zavarba hozlak?

• Igen zavarba hozol, még ha nem is látszik. És egyébként is, nincs szebb az éjszaka megvilágított Várnál, a hidaknál és többi különleges építménynél Pesten.

Visszafelé megmutattam neki a legkedveltebb helyemet...

Útközben egy régi középiskolás ismerősömmel találkoztunk. Mindig is akart tőlem valamit, de sosem hagytam magam. Fer is megérezte, hogy nem szívesen beszélek a számára idegennel, teljesen idegen nyelven, így közelebb vont magához, és még közelebb hozzá, oltalmazó karjai közt lenyugodtam és mosolyogva tudtam a srác tudtára adni, hogy lekophat, mert felesleges itt.

• A híres Puskás Ferenc Stadion

• Inkább csak a név és a személy híres, nem ez a stadion.

• Miért szeretsz ide kijárni?

• Csend van, nyugalom. Kijövök ide, elfekszem és csak bámulom a csillagokat. És elmélkedek. Még ha nem is jutok semmivel se előbbre, mindig nyugodtabban térek haza. Mindig úgy érzem, hogy különleges erővel bír ez a hely. Amúgy futni is jó itt a szobor kertben...

• Majd letesztelem, de csak veled.

• Jó, hiányzik már a mozgás.

Egy ideig még feküdtünk a fűben, és néztük az eget. Csendben volt ő is. Nem tudom, hogy őt is elvarázsolja-e a hely, vagy csak az én szótlanságom miatt nem beszél. De jó volt így, még ha csöndben is voltunk, nem volt kényes a hallgatás.

Hazaérve az egész napos mászkálásból megint megfürödtünk immár együtt. Drágaságom ruhástól húzott be a kádba, mert ellenkeztem, hogy ne fürödjünk még együtt. Hát nem úsztam meg... még jó, hogy hazaérve első dolgom mindig kipakolni zsebeimből...

Miután nagy harcok árán sikerült megtörölköznöm és felöltöznöm, utána ő is elszontyolodva ezt tette. Azért kapott egy békítő puszit, amit csak kicsit hagytam mélyíteni. Tudom gonosz vagyok, de nem akarom, hogy a testem miatt legyen most itt, és később amiatt jöjjön vissza, hanem értem... mindenemért!

Nagy nehezen sikerült megbékítenem, és végre aludhattunk szorosan egymás mellett. Ő a hátán feküdt, míg én mellé kuporodva pihegtem nyakába, addig éreztem simogató kezét és dobogó szívét kezem alatt míg el nem aludtam.

Reggel az ébresztő hangjára ébredünk. Nekem nagyon nem akaródzik felkelni, mert tudom nem sokára itt hagy. Pár nap kellett és már nélküle el se bírom képzelni az életem. Bár azért egy pár csóktól minden jobb színben tündököl és az ágyból is kiráncigálható vagyok, pedig most már eléggé maradhatnékom van...

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy végre felkeljek, erre Fernando nem akar. Élvezetesek lesznek így a reggelek.
Felöltöztünk, reggeliztünk, beszélgettünk még egy kicsit, majd kikísértem Ferihegyre. Csak nagy nehezen tudtam elengedni. Egy hosszú, forró csók után karjai közt próbáltam összeszedni magam.

Éreztem, hogy néznek minket és nagy valószínűséggel képek is készültek. De most annyira nem tud érdekelni. Boldogabb vagyok, mint valaha.

Ő elrepült, én meg hazaérve összepakoltam és mentem a nyaralónkba most már nyugodt szívvel.

Bettel napoztunk, lubickoltunk, néha jártuk a várost, vagy csak néztük a felhőket, meg a csillagos eget. Minden évben szokás, hogy a boglári borfesztiválon részt veszünk. Egyikünk se szereti a bort, de már csak a hangulat miatt megéri. És amennyi pasit visszautasítunk, vagy elkezdünk nekik spanyolul beszélni, hogy nem értjük, vicces. Gonoszok vagyunk, néha. Vérünkből eredendően. Ez van.

A telefonom meg szinte állandóan csörgött... vagy hívás jött vagy sms Nandotól.

• Ki hiányol ennyire? - kérdezi meg most már megelégelve Angyalka. Nem tudom, mondjam-e neki most vagy csak később. Végül amellett döntöttem, hogy elmondom. Nagy baj csak nem lehet belőle.

• Fernando. - az arca kicsit megrendült, szóval meglepődött... sok éves tapasztalat, hogy már ennyiből is le tudom olvasni, hogy bizonyos hírek, hogyan érik.

• Az a Fernando?

• Igen.

• Oh. Értem. Örülök. - ennyivel le is zártuk a témát. Bár lehet egy ideig tűnődni fogok azon, miért lepődött meg...

Mikor már a Balatont nagyon unjuk mindig feljövünk Pestre, és amit csak tudok megmutatok Bettnek. Idén meglátogatjuk a Vidám parkot meg még nem tudom mit. Majd Angyalkára bízom mit szeretne látni...